FEHÉR-OROSZORSZÁG

 

VOLKOVISZK

 

1906

 

Szofi Zadok egy pillanatra abbahagyta a dagasztást, beletörölte a kezét a kötényébe, és meghintáztatta a bölcsőt, hogy megnyugtassa visítozó kisbabáját.

  – Gyönyörű jószág vagy, kis Reuben – mondta, és megcsipkedte a baba arcát. Simogató hangon bölcsődalt énekelt neki a madárszülőkről, akik őrzik a fészket. Tiszta pelenka, egy kis szoptatás, és Reuben elégedetten elhallgatott.

  Jó kis bölcső volt ez, ebben ringott Szofinak mind a hét gyermeke, a négy fiú és a három lány. És csodák csodája, mind a hét meg is maradt. Napközben a bölcső állandó jelleggel a tűzhely mellett állt, mert ott volt meleg, és nappal Szofi ott töltötte az ideje legnagyobb részét.

  Nátán, a legidősebb fiú, aki nemrég töltötte be a tizedik évét, egy pillanatra megállt az ajtónál, hallgatózott. Sokszor hallotta már ezt a bölcsődalt az anyjától, ahogy a hat öccsének és húgának énekelte az évek során. Arra nem emlékezett, hogy neki valaha is énekelte volna. Talán túl kicsi volt akkor, azért nem emlékszik rá. De valószínűbb, gondolta magában, hogy nekem sohasem énekelte.

  Nátán kis termetű, törékeny gyerek volt, gyakran betegeskedett, és barátságtalan, mogorva természettel volt megverve. Mintha sohasem hagyta volna el nevetés az ajkát. Nem mintha a zsidóknak olyan sok nevetnivalójuk lett volna.

  De azért időnként ők is elfeledték a nyomorúságukat, eláradt bennük a mámoros, tiszta öröm. Nem múlt el hét esküvő vagy brisz vagy bár-micvá nélkül. És boldogságra ott voltak az ünnepek meg a sábbát, a szombat is. De Nátánt elkerülte a boldogság.

  Noha Nátán apját, Jehúdát a közösség vallási vezetői között tartották számon, a család távolról sem tartotta magát olyan fanatikusan a vallási előírásokhoz, mint a szélsőséges ortodoxok és a hászid szekták. Szofi a férjhezmenetelekor keményen megtagadta, hogy levágassa a haját, és föltegye a hagyományos asszonyi parókát. Makacsságát egy ideig súlyos problémának tekintették, mely próbára tette a rabbi és a vének bölcsességét.

  Volkoviszk kisváros volt, részben már modernizálódott, iparosodott, nem olyan elszigetelt, ennélfogva kissé haladóbb gondolkodású volt, mint a többi. Más lányok is lázadoztak a rabbinikus zsarnokság könyörtelen diktátumai ellen.

  Nátán nagyon örült, hogy az anyja győzött, mert Szofinak gyönyörű haja volt, melyet nagy kontyba csavarva viselt. Amikor nagyon nehéz idők jöttek, Szofi levágott egy keveset a hajából, copfba fonta, és eladta a parókaboltban. Mindig visszanőtt, de mindig egy kicsit őszesebb lett.

  Volkoviszkban az ünnepeken most már megengedték a fiatal fiúknak és lányoknak, hogy táncoljanak egymással. Ez nagyon modern újításnak számított. Nátán néhányszor ki is próbálta, de feszengett, szégyellte magát, mert a lányok mindig magasabbak voltak nála. Nem mert hozzájuk nyúlni, mert tudta, hogy abból baj lehet, és nem értette, hogy az osztályában a fiúk miért beszélnek annyit a lányokról. Hát nem látják, hogy a házasságszerzők ott ólálkodnak mindenütt, már fiatal koruktól fogva lesik a gyerekeket, hogy melyik lesz néhány év múlva érett a siddúhra? Ha Nátánnak összehoznak egy házasságot, ő is úgy végezheti, mint az anyja meg az apja, egy életre szóló szegénységre és rettegésre kárhoztatva! De ő többre rendeltetett. Ő egy napon megszökik az övezetből, és gazdag ember lesz! Aztán majd az egész családnak elébe kell járulnia és meghajolnia előtte. Jószívű és bőkezű lesz velük, annak ellenére, hogy ilyen csúnyán bántak vele. Édes bosszú lesz. Anyussal kedves leszek, de az apámmal nagyon is szigorú! Ami pedig az öcséimet illeti, térden kell majd csúszniuk előttem! Ez volt Nátán nagy álma. A húgai alázatosan elébe járulnak majd, és kérve kérik, hogy nagy hozományt adjon nekik, hogy valamirevaló férjet tudjanak fogni maguknak. Ó, hogy milyen hatalma lesz akkor Nátánnak!

  Nátán megállt a bölcső mellett, és megbökte a baba hasát, látszólag azért, hogy mosolyt csaljon az ajkára, de a mozdulat durvább lett a kelleténél, és Reuben visítva juttatta kifejezésre elégedetlenségét. Szofi rácsapott Nátán kezére, és lehordta, hogy miért nem teszi a dolgát. Nátán elhátrált a bölcsőtől, és azon gondolkodott, hogy vajon még hány kisbabájuk lesz.

  Becipelt két vödör vizet a kútról, rogyadozva a rúd súlya alatt, aztán fát hozott a kamrából, megrakta a tűzhelyet, amely egyszerre volt a ház melegadó oltára és rabszolgahajcsára.

  Ma az ablakmosás napja volt. Hol a két öccse, Mordehai és Mathias? Valószínűleg métáznak, Vagy ami még rosszabb, azt a goj futballt játsszák. Nátán nem szerette ezeket a játékokat. Mindig félt a bántalmazástól. Az a nyavalyás Mordehai aztán ért a lógáshoz! És ha valami nincs kész, a papa mindig Nátánt hibáztatja érte, nemritkán egy fülessel…

  Az egy évvel fiatalabb Mordehai volt a ragyogó, tudós elme, Jehúda Zadok szeme fénye. Még most is, amikor Nátán heti egy rubelt keresett azzal, hogy tanítás után az iskolai takarékpénztárt intézte, Mordehai föl volt mentve a házimunka alól. Nátán gyakran álmodozott arról, hogy félig agyonveri Mordehait, ám az öccse nagyobb volt nála, és nagyon heves természetű.

  Amikor fiú született, mindig nagy volt az ünneplés, de Nátán jobban szerette, ha új húga lett. A lányokat nem ajnározták annyira, és legalább úgy nőttek föl, hogy megtanulták, mi az a munka.

  Rifka, Sára, de még a kis Ida keze is mindig tele volt munkával. Szinte mihelyt járni tudtak, Szofi arra kezdte fölkészíteni őket, hogy háziasszonyok legyenek. A lányok megszületése előtt anyunak kellett mindent csinálnia: ő sütött, főzött, öntötte a gyertyákat, ő söpört, súrolt, mosott, vasalt, ő varrt és stoppolt, ő szülte, szoptatta, nevelte a gyerekeket, ő gondozta a konyhakertet, és vezette a kóser háztartást. Szofi ragyogó balboszte volt. Hihetetlen ravaszkodások segítségével tudott csak kijönni a pénzükből. A lányait pedig idejében és jól megtanította arra, amire kellett. Az igazat megvallva, volt még valami, amiért Nátán jobban szerette a húgait. Mint férfinak, szabad volt parancsolgatnia nekik.

 

*

 

Jehúda Zadok volt Volkoviszkban a sóhét, a lábasjószág rituális vágásainak végrehajtója, ő űzte az ősi mesterséget, amelyet először Mózes ötödik könyve követelt meg. Mindegyik csirke rövid áldásban részesült, aztán rövid úton, a lehető legkevesebb fájdalommal hagyta ott az árnyékvilágot, oly módon, amely biztosította kóser voltát.

  Jehúda munkaeszköze a másfél arasznyi hosszú, tompa végű kés volt. Féltucatnyit tartott, a legfinomabb német acélból készültek, és borotvaélesre voltak kifenve. Jehúda kézzel domborított, bőrtokokban tartotta őket, melyeket szakmája többi kellékével együtt egy kis fekete táskában hordott magával.

  Amikor Nátán még kicsi volt, élvezettel elkísérte az apját a baromfipiac mögötti mészárszékre, elnézte, ahogy dolgozik. Jehúda keze biztos volt, és villámgyors. Egyetlen tiszta vágással metszette át a madár nyakát, belenyomta a forró vízzel tele üstbe, imát mondott, és másodpercek alatt meg is kopasztotta. Jehúda nagy büszkesége volt, hogy ő sohasem hagy tolltokot a madárban. A rabbik rendszeresen megvizsgálták a levágott csirkéket, hogy ellenőrizzék Jehúda alkalmasságát, és sohasem találtak nem megfelelő módon levágott madarat.

  Nátán gyermeki bámulata aztán gyorsan megkeseredett, amikor ráébredt, hogy az apja arra neveli, hogy a nyomdokaiba lépjen. Nem akarta azzal tölteni az élete hátralevő részét, hogy csirkék nyakát vagdalja, különösen miután megsejtette, hogy Mordehaiból előbb-utóbb rabbi lesz.

  Ráadásul az apja véres keze és foltos köténye mindig csirkeszagú volt. Még a mikvében végzett heti rituális fürdés sem tudta teljesen eltüntetni a szagot.

  Jehúda mindegyik madár után néhány kopeket kapott. Ha jó napja volt, néhány rubelt tehetett zsebre, amiből aligha tudta volna eltartani a családját. Különféle alkalmi munkákat keresett hát, főleg késeket és ollókat élesített, hogy kiegészítse a család jövedelmét.

  Voltak előnyei is a foglalkozásának. A fizetése egy részét természetben is megkaphatta, úgyhogy rendszerint volt mit enniük. Szofi a csirke minden részét hasznosítani tudta, kivéve, ami nem volt kóser. Amelyik csirkét nem ették meg, azt elcserélték a halpiacon pontyra, vagy zöldséget, tejet kaptak érte a goj parasztoktól. Még az aszályos években is, amikor a csirkék fele hőgutában megdöglött, mindig került valami étel az asztalukra.

  A sóhét mesterségének fő előnye az volt, hogy tiszteletre, bár nem irigységre méltó tevékenységnek tekintették. Egy olyan stetl városban, mint Volkoviszk, az élet a zsinagóga köré összpontosult. Jehúda Zadok jól ismerte a Talmudot, és a mestersége a közösség szemében bizonyos tiszteletet ébresztett.

  A zsinagógának merev társadalmi tagozódása volt. Az épületet mindig úgy emelték, hogy a legszentebb hely, a frigyszekrény a Jeruzsálem felé néző, keleti falnál legyen. A keleti fal mellett rang, fontosság, respektus szerinti sorrendben foglalt helyet a rabbi, a kántor és a többi városi méltóság. A sor végén kapott helyet a sóhét és a samesz, a templomszolga.

  A város népe az épület főrészében ült, arccal a keleti fal felé. Minél megbecsültebb volt valaki a közösségben, annál közelebb került a frigyszekrényhez. Persze a megfelelő vagyon is biztosíthatta a megfelelő helyet. A következő sorokban ültek a közönséges emberek és a szegények. Leghátul, a nyugati falnál a koldusok, a város kétes elemei és a látogatóba érkezett idegenek. Egy rácsozattal elzárt kis erkélyt tartottak fönn az asszonyoknak.

  Jehúda Zadok jóságosabb volt, mint a legtöbb családfő. Az apák általában azzal vezették le örökös kudarcaik keserűségét, hogy otthon zsarnokoskodtak. A gyermekek testi fenyítése megszokott volt, és a feleségek verése sem ritkaság. Jehúda ritkán verte el a gyerekeit, legfeljebb amikor néha-néha a mindennapi lét hiábavalósága a végső kétségbeesésbe taszította. De könnyen eljárt a keze, ha arról volt szó, hogy valaki rászolgált egy fülesre vagy barackra. Ez a valaki többnyire Nátán volt.

  Ahogy Nátán és Mordehai elérkezett abba a korba, amikor fontolóra kellett venni további taníttatásukat, válság jelei kezdtek mutatkozni a Zadok családban. Mindeddig a legénykék a héderben, a zsinagóga melletti egyszobás kis iskolában tanultak – jiddisül, héberül, majd később ott, ismerkedtek meg a Talmuddal.

  A héder alig volt több egy szűk kis luknál; a tanító gyakran volt kegyetlen, tudatlan zsarnok. Az volt a jutalma, hogy a hatalmában tarthatott néhány rongyos, félig éhező kisfiút. A tanítás hosszú és kimentő volt, s a rabbi vagy tanító szíjjal fegyelmezett. Legfeljebb néhány rongyos tankönyvük volt, a korszerű módszereknek és tantárgyaknak hírét sem hallották. Nátán a kívánalmaknak megfelelő tanítvány volt, túlélő típus. Mordehaiban viszont kivételes tehetséget fedeztek föl, ő figyelmesebb bánásmódban részesült. Kilencéves korára valóságos kútfeje volt a talmudi és vallási ismereteknek.

  A következő állomás normális esetekben a jesiva volt, a nagyobb, magasabb szintű iskola, ahol oroszul is tanultak matematikát és államilag jóváhagyott világi tárgyakat.

  A jesiva komoly gondot jelentett Jehúda Zadoknak: heti egy rubel ötven kopekbe került a tanítás, nem beszélve a könyvek és tanszerek költségéről. A gazdagok mulatsága. Végül is az lett a dolog veleje, hogy választani kellett Nátán és Mordehai között. Mint a legidősebb fiút, Nátánt illette volna meg a jog, hogy elsőnek menjen a jesivába, de két fiú magasabb szintű iskoláztatása olyan luxus volt, amelyet egy sóhét nemigen engedhetett meg magának. Jehúda mindig is úgy képzelte, hogy Nátánt ipariskolába küldi, hogy hozzájárulhasson a család eltartásához, amíg sóhét nem lesz belőle.

  Nátán titkon ki tudta hallgatni a szülei beszélgetéseit. Az ágya a hálószobájuk fala mellett állt. Ha elég sokáig fönnmaradt, amikor beszélgettek, a falra tett pohár segítségével ki tudta venni, mit mondanak.

  – Igazságtalanság volna, ha Nátánt nem küldenénk jesivába – mondta az anyja.

  – Ha Mordehait nem küldenénk, az meg bűn – így az apja.

  – Jó, jó, Nátán nem éppen zseni, de akkor is a legidősebb fiunk.

  – Ki vagyok én? Rotschild báró? Szofi, nemcsak hogy az oda nem illő gyereket küldenénk tanulni, hanem elveszítenénk a heti egy rubelt is, amit Nátán megkeres! Legyünk rugalmasak, de ne a végtelenségig! Miután az Úr engem választott ki szenvedő alanynak, az a helyzet, hogy nem tudunk egyszerre két fiút jesivába küldeni. És nem kell rabbitanács ahhoz, hogy eldöntsük, melyik való oda.

  – És aztán jön Mathias, és egyszer majd Reuben is.

  – De mire ők eljutnak a jesivába, Nátán sóhét lesz, rendes keresettel.

  Szofi nagy lendülettel bizonygatta, milyen igazságtalan ez így, de az érvei ugyanolyan gyengécskék voltak, mint a fal.

  – Meg hát – folytatta Jehúda –, néha rettenetesen nehéz kedvesnek lenni azzal a fiúval. Nátán nagyon rossz természetű. Csak ne vágna mindig olyan savanyú képet!

  Nátán mindent hallott, ökölbe szorította kis kezét, és belesírt a párnába. Majd én megmutatom nekik! Megszököm itthonról! Heti két rubelt is megkeresek, ha áruval házalok a katonai tábornál.

  Aztán Jehúda inkább a feleségével kezdett foglalkozni. A szeretkezéseik eleinte ugyanúgy lenyűgözték a fiút, mint az a látvány, ahogy az apja elvágja a csirkék nyakát. Egy idő múlva aztán a nyögések, cuppogások inkább groteszkké váltak. Nátán hallotta, ahogy az anyja a barátnőivel beszélgetett róla. Az anyja igazában nem szeretett szeretkezni. A testét megviselte a sok gyerekszülés, és a szeretkezés nagy fájdalmat okozott neki. De nem mondhatott nemet a férjének. Nátán befogta a fülét. Mintha nem is az apja, hanem egy állat lett volna a fal túloldalán.

 

*

 

A legtöbb gyermekhez hasonlóan Nátán is azt hitte, hogy a környező világ eseményeit illetően az apja és az anyja vagy tudatlan, vagy naiv. Jehúda Zadok már régen megtanulta, hogy miközben kóser módon trancsírozza a tyúkokat, a világ dolgain elmélkedjék. Tisztában volt vele, hogy a jövő realitásai a múlt és a jelen bizonyos realitásainak óhatatlan következményei.

  Jehúda tizenhat éves legényke volt, amikor az 1880-as évek elején a Zsidó Letelepedési Övezetben föllángoltak a pogromok. Szülővárosa, Kijev különösen ocsmány zsidóüldöző múltra tekinthetett vissza. Jehúda ifjú agyába mindörökre belevésődött annak az iszonytató éjszakának az emléke, amikor a kozákok megrohanták a zsidó negyedet, agyonverték az embereket, fölgyújtották a zsinagógákat, raboltak és erőszakoskodtak zabolátlan zsidógyűlöletükben – amit bátorított és támogatott az egyház és a cári kormányzat.

  Jehúda megpróbált eljutni a zsinagógába, hogy kihozza az apját, aki bement az égő épületbe, hogy kimentse a szent Tóra-tekercseket. Két részeg kozák elkapta a fiút, félig agyonverték, és miután azt hitték, meghalt, otthagyták.

  Jehúda teste lassan meggyógyult, ám az agyába mindörökre, kiirthatatlanul beleégett egy kép: újra meg újra maga előtt látta az apja füstölgő tetemét.

 

*

 

Amikor az arab országokban a hetedik században hatalomra jutott az iszlám, Európa zsidó lakosságának zöme a Rajna-vidéken összpontosult, ahol veszéllyel tele életet éltek, állandóan kitéve a pápai felbujtásra folyó üldöztetésnek.

  A kilencedik, tizedik és tizenegyedik századi keresztes hadjáratok idején a Rajna-vidéken seregekbe toborozták a csőcseléket a Szentföld visszaszerzéséért folyó küzdelemhez. A züllött egyház támogatta rögeszmés szerzetesek véres zsidómészárlásokba hajtották a tudatlan parasztságot, aztán Jézus Krisztus zászlaja alatt elindultak szent küldetésükre, hogy fölszabadítsák Jeruzsálemet a másik pogányság, a muzulmánok uralma alól.

  A kétségbeesett zsidók százezrei menekültek keletre, Lengyelország és Oroszország feudális jobbágyvilágába. A legtöbbjüket tárt karokkal várta az ottani nemesség, akiknek szükségük volt a zsidók képzettségére, hogy létrejöhessen náluk a kereskedőkből, iparosokból, bankárokból, orvosokból álló középosztály – pontosan azokra a szakmákra volt szükségük, amelyekben a zsidók jeleskedtek.

  A zsidóság kelet-európai történelme mintha örökös szürke füstfelhőbe burkolózott volna. Amikor északon az oroszok megállították a dél felől előrenyomuló muzulmánokat, egész Oroszország a görög ortodox egyházzal szövetkezett moszkvai cárok uralma alá került. A zsidóknak fölkínálták azt a kétes értékű lehetőséget, hogy kikeresztelkedhetnek. A középkor idején zsidók ezreit küldték máglyára azért, mert nem kértek a megtiszteltetésből. Az egymást követő térítési próbálkozások oly sikertelenek voltak, hogy Katalin az 1770-es évek elején pogromok egész sorát indította el, amelyeknek végeredményeként Oroszországból egymillió zsidót űztek ki Lengyelországba.

  Katalin utóda, Nagy Katalin a háborúk és hódítások korszakát indította el, azzal az eredménnyel, hogy Lengyelországot többször újra fölosztották, Oroszország pedig visszaörökölte a korábban kiűzött zsidókat.

  Ezután végeérhetetlen sorban születtek a törvények, amelyek megtiltották a zsidóknak, hogy szakmákat űzzenek, megtiltották nekik, hogy földet birtokoljanak, kitiltották őket Moszkvából és Szentpétervárról, ahol a keresztények konkurenseinek tekintették őket.

  Mindez végül egy hatalmas rezervátum létrejöttéhez vezetett, ott kellett élniük a zsidóknak, nem hagyhatták el a határait. A Letelepedési Övezet több mint kétmillió négyzetkilométeren terült el a Balti-tenger és a Fekete-tenger között, egyetlen gigászi gettóként, ahová berekesztve kellett élniük, elvágva az oroszországi élet főáramától, küszködve a puszta életben maradásért.

  Így született meg a stetl, a zsidók számára nyitott városkák és falvak láncolata. Noha a cár uralma mindenható volt, a stetlhelységek bizonyos autonómiára, tettek szert. A zsidók önálló szociális és egészségügyi rendszert, vallási bíróságokat működtettek, a minden mástól különböző jiddis nyelvet beszélték, saját iskolákat és nyomdákat tartottak fenn, főképpen pedig csodálatos jótékonysági rendszerük révén életben tartották egymást.

  Miután a zsidók visszaszorultak néhány alapvető szakmába, ki voltak zárva a felsőoktatásból, sorra sújtották őket az elnyomó törvények, és tizedelték őket a pogromok, a stetlbeli élet bölcsőtől a sírig tartó nyomorgás volt.

  Néhány zsidó ki tudott csúszni a hálóból, engedélyt tudott szerezni, hogy nagyvárosokban telepedjen le, de az ilyesmi ritkaságszámba ment. Ilyen engedélyekre az a maroknyi gazdag, tehetséges vagy fortélyos ember számíthatott, akik a cár szemében kivételes értékűek voltak.

  A rongyos öltözékek és a szerény hajlékok ellenére a stetlbeli élet csodálatos, eleven lüktetésű volt. A stetl jó részét zsarnoki rabbik és kultuszok uralták, ettől eltekintve azonban fölmérhetetlen szellemi kapacitás kezdett parázslani a hamu alatt. A tizenkilencedik század vége felé új energiák kezdtek mocorogni a stetlben, és népe makacsul kutatta a lehetőséget önmaga fölszabadítására.

  Az 1880-as pogromok adták a gyújtószikrát. A zsidók, akik sem szeretetet nem éreztek Oroszország „anyácska” iránt, sem hűséget a cárok iránt, az állami jóváhagyással végrehajtott vérfürdők legújabb sorozata után tömegesen özönlöttek ki az országból.

 

*

 

Jehúda Zadok, miután a kijevi pogrom során olyan iszonytatóan összeverték, komolyan fontolgatta a kivándorlást. A bátyja, Sámuel már elmenekült Oroszországból, inkább belevetette magát az ismeretlenbe, elment Chicagóba utcai árusnak, ott tolta a kis targoncáját.

  Sámuel Zadok addig tolta a targoncáját, amíg kijutott vele Chicago fortyogó bugyrából, és mozgékony kiskereskedésével nyomába eredt a coloradói ezüstbányászoknak. Ennek eredményeként végül vegyeskereskedést nyitott Denverben, az akkori pionírvároskában. A legnagyobb fiát fölvették az egyetemre orvostanhallgatónak, és a másik két fia is már főiskolára járt. Amerika! Amerika! Mesés hely! Esetleg még Sámuel leánya is elmehet majd főiskolára. Hát hinné az ember?

  Sámuel egy ideig ösztökélte Jehúdát és más közeli rokonait, hogy vándoroljanak ki, de Jehúda a stetl posványának gyermeke volt, akiben nem élt sem kellő ambíció, sem kellő bátorság ahhoz, hogy kitépje magát ennek a perspektívátlan, gyötrelmes életnek a szorításából. Végül is mihez foghat egy sóhét a maga serdülő gyerekeivel Amerikában? A stetl szánalmas, nyomorúságos életet kínált, de legalább ismerős volt. Amerika vad, ijesztő helynek rémlett. Itt, Volkoviszkban Jehúda tudta, hogy ha nehezen is, de mindig boldogul valahogy, és azért az a hely a zsinagóga keleti falánál, az sem volt mindegy.

  Sámuel bátyja nagy számban hagyott hátra szűkölködő rokonokat Oroszországban, és amennyire tehette, bőkezűen támogatta őket. Gyakran csak a postai utalvány mentette meg Jehúdát a teljes tönkremenéstől. Jehúda elfogadta a támogatást, bár sohasem kérte. Mindenki a maga szerencséjének kovácsa.

  A zsidók között új eszme kezdett rohamosan terjedni: a palesztínai letelepedésnek, a palesztin föld újra termővé tételének eszméje. A fiatalok közül sokan a Szentföldet választották, és pionír lelkesedéssel vágtak neki az útnak. A Palesztínába visszatérők mozgalma kicsiny volt az amerikai kivándorlók áradatához képest, de hihetetlen hevület égett bennük.

  A Sion jelképezte ősi földre való visszatérés eszméjét egy Theodor Herzl nevű bécsi zsidó egy bázeli konferencián hivatalosan is megfogalmazta, és hamarosan már minden stetlben volt „cionista” szervezet.

  1905-ben, Reuben születésének évében újabb pogromsorozat robbant ki. Egész Oroszországban terjedt az általános elégedetlenség, és mint mindig, valahogy most is a zsidók ellen fordultak az indulatok. A szomszéd városban, Białystokban a zsidók különösen szörnyű atrocitásokat szenvedtek el a katonaságtól.

  A változás szele egyre erősebben fújt. Jehúda Zadok elég bölcs volt ahhoz, hogy tudja, a fiai alighanem emigrálni akarnak majd. Csöndben fölkészült rá, hogy elengedje őket. Mindegyiküket, kivéve az egy Mordehait.

  Mordehai volt a szeme fénye, lelke vigassága. A Talmudban jártas, jiddisben elmélyedt, a stetlbeli életre fölkészült ifjú ember. Noha a stetl bomlóban volt, néhányan, mint Jehúda is, sohasem tudtak volna megválni tőle. Jehúda eltökélte, hogy tulajdon életének értelmét inkább Mordehaiban akarja megvalósulni látni.

  Amikor elérkezett az ideje Nátán lázadásának, Jehúda készen állt. Visszafordíthatatlan történelmi erők munkálkodtak körülöttük, és Jehúda pragmatikus döntést hozott magában arról, hogy mit kell megőrizni és miről lehet lemondani.

 

*

 

Kellemes, tavaszi nap volt Jehúda fölvillanyozottnak érezte magát. Max Pinszkernek, a textilgyár tulajdonosának megszületett az első fiúgyermeke. Max a közösség féltucatnyi vagyonos tagja közé tartozott, és hitsorsosainak egyik nagy jótevője volt. Más jelentős jótékony cselekedetei mellett támogatta a jesivát is, és szinte senki sem volt, aki irigyelte volna tőle a keleti fal melletti helyét.

  Csak az hagyott némi keserű szájízt, amikor a szakszervezet megpróbált Max gyárában szervezkedni. Max könyörtelenül véget vetett a dolognak. Mindenki tudta, hogy a szakszervezetiek ádáz radikálisok és agitátorok, tele Oroszországból származó anarchista eszmékkel. Semmirekellők! Ráadásul Max emberségesen is bánt az alkalmazottaival. Többé-kevésbé.

  Jehúda egyebek között betöltötte a móhél, a körülmetélő tisztjét is. Tiszteletbeli állás volt, de azért senki sem mulasztott el odacsúsztatni egy-két rubelt a móhélnak a szolgálataiért. És mindig jutott egy-két szelet az ünnepi kalácsból, amit hazavihetett a családjának.

  Az olyan nagyra becsült férfiú, mint Max Pinszker, tíz rubellel fejezte ki háláját a körülmetélésért. Ez egyheti keresettel ért föl. Jehúda kissé felöntött a garatra az ünnepi borból, spicces volt, és közlékeny. Ráadásul már a sábbát is közeledett, az utcán már meghajoltak, odaköszöntek az emberek.

  – Jó sábbátot, ráv Zadok!

  – Jó sábbátot, jó sábbátot!

  Mordehai ott volt az apja oldalán, a kezét jámborán összekulcsolta a háta mögött, utánozva apja mozdulatait. Persze a „ráv” megszólítás is csak tiszteletbeli cím volt, arra utalt, hogy Jehúda tanult ember, egy szép napon igazi rabbi lesz majd, igazi ráv.

  Amikor Jehúda belépett a házukba, Szofi olyan izgatottan ragadta meg a karját, hogy a tavaszi égbolt mintha rögtön elfelhősödött volna.

  – Mordehai, nézz utána a testvéreidnek, készüljenek a zsinagógába! – parancsolt rá a fiúra. – Jehúda, te gyere velem.

  Átvezette a férjét az udvaron a fészerhez. Nátán egy sarokban kucorgott, az orrát alvadt vér csíkozta, az inge szakadt, az arcán véraláfutások.

  – Megmondaná valaki, mi folyik itt?

  – El akart szökni. Kivett három rubelt a dobozból. A rendőrök hozták vissza ilyen állapotban!

  – Állj föl, Nátán! – förmedt rá az apja. A fiú óvatosan föltápászkodott.

  – Mi történt?

  – Gojok kapták el az úton. Elszedték tőle a pénzt – mondta az anyja.

  – Te kis ganef! – ordította Jehúda, és fölemelte a kezét, hogy odasózzon. Aztán meggondolta magát, és úgy döntött, hogy a fiának nincs szüksége még egy kloppra. – Mit képzeltél, hová jutsz el azzal a három rubellel, Kínába? Halljam!

  – Białystokba – válaszolta remegő hangon a fiú. – Felvételizni akartam a gimnáziumba.

  – A gimnáziumba! Nem is a jesivába, hanem egyenesen a gimnáziumba! A kis beképzelt! Białystok utcáin még mindig folyik a vér, de őurasága nagyzási hóbortban szenved. Akkor mész te gimnáziumba, amikor hagyma nő a tenyeremben! Eredj be a házba, és ki ne gyere a szobádból! Ma este nem jössz el velem!

  Nátán elbicegett. Az apja még azt sem kérdezte meg, nem esett-e baja. Késő este, amikor már javában kezdtek sajogni a sebei, Nátán fel-felnyögött, a falhoz nyomott egy poharat, és kihallgatta az apját-anyját.

  – Annak a fiúnak annyi esze sincs, mint egy szál deszkának – mondta az anyja. – Szerencse, hogy nem temetésre kell készülődnünk.

  – Hiába kerülgetjük az igazságot – mondta Jehúda.

  – És mi az igazság?

  – Az, hogy Mordehainak kell jesivába mennie. Pocsékolás volna Nátánt küldeni. Nem tudom, honnan vette a fejébe ezt az őrültséget a gimnáziummal. Beszélek majd a takarékpénztárosokkal, talán náluk kaphat munkát

  – Most meg neked ment el az eszed? Megint meg fog szökni.

  – Akkor talán mondd meg, miből fedezzük a nagystílű elképzeléseit.

  Szofi, mint rendesen, most is kissé megelőzte a férjét.

  – Ha Nátán elmegy Białystokba, fölszabadul itt az ágya, idevehetünk egy máshová való jesivai tanulót, fölszámíthatunk a családjának két rubelt, amiből viszont kifizethetjük Nátán szállását és ellátását Białystokban. Nem veszítünk semmit.

  – Csak azt a heti egy rubelt, amit Nátán keresne. És a tetejébe Mordehainak is lesznek taníttatási költségei a jesivában.

  – Hát akkor Sam testvéredtől kell kérned.

  – Nem koldulhatok tőle. Sam beteg ember, és ez az éve üzletileg sem volt túl jó. Ráadásul támogatja anyánkat meg az isten tudja, még hány rokont.

  – Neked nem mondana nemet, Jehúda, különösen, ha iskoláztatásról van szó.

  – Mindig gombóc van a torkomban, ha kérnem kell tőle.

  – Tudom, mit jelent neked Mordehai – mondta hosszú hallgatás után Szofi. – De Nátánnak előbb-utóbb a saját lábára kell állnia. Akár kivándorolnia. Kutya kötelességünk, hogy a lehető legjobban kitaníttassuk. Majd csak boldogulunk valahogy!

 

 

BIAŁYSTOK,

 

1906

 

Kalonimusz Viszockij, „Oroszország teakirálya” azok között a zsidó előkelőségek között volt, akik engedélyt kaptak, hogy Moszkvában lakhassanak. A nemzetközi kereskedelemből összegyűjtött vagyonát szinte ugyanolyan gyorsan költötte jótékony célokra, mint ahogyan kereste.

  Az 1880-as évek pogromai után szemmel látható volt, hogy az oroszországi nyomorúság helyett muszáj valami kiutat találni a zsidóknak. Rotschild báróval és számos más zsidó emberbaráttal együtt Viszockij is segített megalapítani és támogatni az új palesztínai kivándorlási mozgalmakat.

  Viszockij éppen a pogromok 1903-as újabb föllángolása idején halt meg, de azzal a tudattal, hogy a cionizmus gyökeret vert Oroszországban, és immár nyitva áll az ajtó, amelyen hitsorsosai elmenekülhetnek a sanyargatásból.

  Minden vagyonát egy alapítványra hagyta, mély számtalan helyre juttatott jótékony célú adományokat mindenfelé az Övezetben – egyebek között a białystoki gimnáziumnak is, mely Viszockij nevét viselte, és ahová 1906-ban beiratkozott Nátán Zadok.

  Nátán egy Eszter Ginszburg nevű nőnél talált szállást a nyomorúságos Channakesz negyedben. A nő egy bőrgyári munkás özvegye volt, és az évek során számos volkoviszki diáknak adott szállást. A heti két rubel ötven kopekes lakbérnél alacsonyabbat nem lehetett találni sehol Białystokban. Ezért Ginszburg asszony ágyat és heti négyszeri étkezést adott, valamint mosta és stoppolta a fiúk ruháját.

  Nátán egy új gonddal találta szemben magát, az éhséggel. Akármilyen sanyarú volt is otthon a helyzet, mindig akadt valami ehető csirkedarab. Itt az luxusnak számított.

  Szerencsére ott voltak a kijelölt „kosztos napok” a szegényebb diákok számára, mely kétes dicsőségben Nátán is osztozott. Hétfőn, szerdán és a sábbáton különböző családok felváltva látták vendégül a diákokat vacsorára. Többnyire lencsét, káposztából készült ételeket, krumplit meg egy pontyból készült, gefilte fisnek titulált valamit kaptak. Nagyon-nagyon ritkán került az asztalra akár a legkisebb mócsing is.

  A sábbáton a diákok valamivel jobban jártak, mert a tehetősebb családok egyikéből-másikából ez a nap előcsalta a jótékony hajlamokat. De az éhség mardosó nyomai mindig ott lapultak Nátán gyomrában.

  Az első év alatt Nátán korban és rangban az utolsó volt Ginszburg asszony házában. Az ágya egy hepehupás heverő volt a nappaliban, ahol egyetlen pokrócára újságokat kellett halmoznia, hogy ne dideregjen éjszaka.

  Máskülönben viszont Białystok valóságos reveláció volt Nátán számára, egy virágzó kultúrájú város, ahol pezsgő ideológiai áramlatok és ellenáramlatok csaptak össze.

  A stetl kisebb városkái, falvai általában egyöntetű szürkeségbe borultak. Csak az különböztette meg őket, hogy melyikben milyen mértékű volt az ortodoxia, és a számos vallási szekta közül melyiké volt az uralkodó szerep.

  Białystok drámaian különbözött tőlük. Oroszország, Lengyelország és Poroszország találkozásánál helyezkedett el, ahol a zsidók eredetileg a lengyel nemesség invitálására telepedtek le, aztán az előrenyomuló, visszavonuló és megszálló hadseregek szállítói lettek, és Białystok jelentős textilipari központtá vált. A századfordulóra több mint háromszázötven textilgyár működött, és szinte mind zsidó tulajdonban volt.

  Ez erős szakszervezeti mozgalmat hozott létre, markáns szocialista beütéssel. Viszockij Białystok iránti személyes érdeklődése elősegítette, hogy hamar gyökeret verjen egy hasonlóan erős cionista mozgalom is. Amikor ezek mellé a különféle csoportok mellé még odakerültek a stetl hagyományos vallási szektái, a jiddis sajtó és színház, a kapitalisták, a cár hívei, a legkülönfélébb értelmiségiek, szabadgondolkodók és misztikusok, Białystok igencsak tarka képet mutatott.

  Mindeme filozófiák beszivárogtak a Viszockij Gimnáziumba is, mely liberális és korszerű intézménynek bizonyult, ahol a matematika és a természettudományok mellett oroszul, lengyelül és németül tanultak. Volt kereskedelmi és többféle szakipari képzés is. Nátán most először ismerkedett meg a zsidó Övezeten kívüli országok történelmével, most először tekinthetett ki a külvilágba.

  Nátán kitört a Talmud barlangjából, ahová addig berekesztették. Ösztönösen vonzódott a nyelvekhez. Hat hónap alatt elsajátította annyira az oroszt, hogy kinyílt előtte az orosz irodalom merőben új világa.

  A magányos Nátán a könyvek révén rátalált a magányosok paradicsomára. A könyvek nemcsak fantáziavilágát gazdagították, hanem gyakorlati eszközt is jelentettek, mellyel beilleszkedhetett a közösségi életbe.

  Nem sok diákot fogott meg így az irodalom. Ez Nátánnak speciális helyzetet adott, valami finom felsőbbrendűséget, fórumot, ahol magára vonhatta a figyelmet. Így hát csak olvasott, olvasott, olvasott. Nátán olvasmánynaplói kurrens árunak kezdtek számítani, különösen az olyan diákok számára, akiknek a szülei friss gyümölcsöt tudtak az iskolába küldeni a fiukkal.

  Maga Nátán nem számított különösebben keresettnek. Személyes népszerűsége szinte a nullával volt egyenlő. Nem sportolt, nem futkosott lányok után, nem vett részt a gimnazistákhoz illő általános rosszalkodásban.

  Nátánnak azonban immár volt mivel kereskednie. Az olvasás szolgáltatta az első igazi társasági érvényesülési lehetőséget, módot adott arra, hogy bekapcsolódjék és főszerephez jusson a társalgásban, melyet az ő ismeretei felé tudott terelni. Azáltal, hogy tisztelőkkel tudta körülvenni magát, nőtt a saját szemében, és ezt ki is használta, amennyire csak lehetett.

  Nátán rájött, hogy a magányosságát enyhíteni tudja azzal, hogy az önképzőkörben előadást tart, vagy vitatkozik az olvasott könyvekről. Mivel a többiek nemigen olvasták a könyveket, és semmit sem tudtak a szerzőkről, Nátánt tátott szájjal hallgatták.

  „Tudjátok-e…?” – kérdezte számtalanszor egy-egy előadás során. A közönség persze nem tudta, és ezzel Nátán máris okosabb lett, mint a hallgatósága. Ez a megnyitás, amellyel a helyükre tette őket, remekül bevált. És végül oda vezetett, hogy meghívták a szakszervezeti cionisták közé, akik meg akarták nyerni az értelmiséget. Ennek a csoportnak saját „védelmi bizottsága” volt, titkos fegyverraktárral, ahol veszélyes fegyverek, dárdák, fütykösök, benzines palackok sorakoztak. Kirándulásnak álcázott szabadtéri összejöveteleiken Nátánnak rendszerint sikerült fölvetetnie magát az előadók közé. Minél többet beszélt, annál szenvedélyesebb szónok lett belőle. Már alig várta, hogy visszatérjen Volkoviszkba, és belevágja minden tudását Mordehai pofájába.

  Nátán először a bár-micvá ünnepségére ment haza. Jehúdát teljesen zavarba hozta a filozófiai kotyvalék, melyet Nátán a magáévá tett. Az apja szemében a fiú a nagyváros átkait, zűrzavarát és világi eretnekségét jelképezte. Eszméi, már amikor az ember tisztán körül tudta határolni őket, közel jártak az istentelenséghez. Hiszen ez a fiú már imasálat sem viselt!

  Nátán úgy érezte, ő már kinőtte Volkoviszkot, a megrögzött stetlvárost, mely mindörökre arra ítéltetett, hogy a múltban éljen. Ráadásul megjelent még egy éhes száj, Bessie nevű újdonsült húga.

  Nátán visszatért Białystokba, és még két évig ott is maradt. Ginszburg asszony házában megnőtt a becsülete, amikor a szünidei hónapokra sikerült irodistaként elhelyezkednie egy élelmiszer-raktárházban, mely a közeli katonai tábort szolgálta ki. Nátán könyörtelen zaklatásoknak volt kitéve, és néha el is agyabugyálták a katonák, de az élelem és a fizetség olyan vonzó volt, hogy ott tartotta.

  A nappali heverőjéről előbbre lépett az egyik szobába, melyet három másik diákkal osztott meg, és „kosztos napjain” immár kiadósabb vacsorákhoz jutott.

 

*

 

Volkoviszkban egy hirtelen katasztrófa majdnem a teljes nyomorba taszította a családot. Jehúda egy kisebb agyvérzést szenvedett, és bizonytalan időre munkaképtelen lett.

  Hogy még kétségbeejtőbb legyen a helyzet, Amerikában Sam bácsi is kutyaszorítóba került. Amerika letért a pénz ezüstalapjáról, és ettől a coloradói bányaipar a tönk szélére jutott. Sam könyvelésében jelentős hitelkövetelések szerepeltek, többnyire bányászok tartozásai, melyeket most nem lehetett behajtani.

  Jehúda és Szofi arra a szívet tépő döntésre jutott, hogy a lehető legtöbb gyereket a rokonságnál kell elhelyezni. Természetesen Mordehainak kell a legjobb lehetőséget kapnia. Jehúda először őt juttatta el Vilnába, ahol bedugták a jesiva biztonságába, és minden költségét fizették.

  Nátán a tizenötödik születésnapján levelet kapott, hogy sürgősen menjen haza.

 

 

NÁTÁN

VOLKOVISZK ÉS KIJEV,

 

1911

 

Én, Nátán Zadok, a legidősebb fiú, hazamentem. Ott álltam az apám ágya mellett. Apám szakálla a melle közepéig ért, elterült a takarón, a szeméből világfájdalom sugárzott. A vállát vonogatta, ahogy leírta nekem, milyen súlyos problémákkal küzd a család. Kétségbeesetten nyöszörögve közölte, hogy ott kell hagynom a gimnáziumot.

  Két öcsémnek és két húgomnak már másutt kerestek otthont. Ami engem illet, nekem segítenem kell eltartanom a családot. Hogy talált-e nekem állást az apám és az anyám? Hogyne. Az anyám nővére, Szonya néni egy jómódú szénkereskedő felesége volt Marjupolban. Fölajánlotta, hogy odavesznek, és munkát adnak. Marjupol? Marjupol! Miért nem mindjárt Mongóliába küldenek?

  Elbújtam a fáskamrában, és egész éjjel bőgtem. Arra gondoltam, hogy megszököm, de igazában nem volt más választásom, mint engedelmeskedni.

  Az apámon legalább látszott némi halvány bűntudat. Mialatt fölkészített erre a világvégi útra, több kedvességet kaptam tőle, mint addig bármikor. Mit tesz isten, még Mordehai varázserejű neve sem hangzott el. Elbúcsúztam Reubentől, Mathiastól, Rifkától és Sárától, akik mind szétszéledtek, a rokonsághoz költöztek.

  Nemsokára rám is sor került. Ha a közmondásokat a piacon lehetne árulni, a zsidók volnának a leggazdagabbak egész Oroszországban. Apám ezzel a mély értelmű bölcsességgel indított útnak:

  – Ha bezörget a szerencse, kínáld hellyel!

  Amihez az anyám hozzátette:

  – Ha a gazdagok fizethetnének a szegényeknek, hogy meghaljanak helyettük, a szegények jól élnének.

  Marjupol, az Azovi-tenger partján fekvő kikötőváros több mint ötezer kilométernyire volt. Vonaton ez öt napot és öt éjszakát jelentett, hét átszállással. Minden holmim kényelmesen elfért egyetlen vesszőfonatú bőröndben, amelyet előre föladtunk poggyászként. Kis csomagban tartós élelmet vittem magammal, mert az állomásokon nem mindenütt lehetett enni kapni. Útközben sok olyan város volt, ahol zsidók nem hagyhatták el a vasútállomás területét, nem mehettek be a városba.

  A vonaton mindig ott leselkedtek a piti huligánok és a katonák, hogy hol akad egy zsidó, akivel elbánhatnak. A kopott kabátom elárulhatott volna. A harmadosztályon fölmásztam a polcszerű, széles lapra, bekuporodtam a sarokba, és egy újság mögé rejtettem az arcomat.

  Amíg Kijevbe értünk, nem is volt semmi baj. Ott viszont nyolc órát kellett várni a következő vonatra, amely majd elvisz egészen Poltaváig. Mit csináljon az ember nyolc óra hosszat? Kijev szent utcáira a zsidónak tilos volt betennie a lábát. Még az átutazó zsidó turisták sem hagyhatták el az állomást, ahol viszont könnyű prédái voltak a huligánoknak.

  Furdalta az oldalam a kíváncsiság, mert Kijev volt apám szülővárosa. Volt egy Podol nevű külvárosa, ahová beengedték a zsidókat. Az állomás körül őgyelgő huligánok nagyon idegesítettek, ezért úgy gondoltam, megreszkírozom. Ha eljutok Podolba, meghúzhatom magam egy zsinagógában, amíg vissza kell mennem a vonathoz. A villamos csodálatos volt! Elképesztő szerkezet, anélkül tudott menni, hogy lovak húznák.

  Tizenöt kopekért megebédeltem egy kóser étteremben. Körülöttem mindenki egy bizonyos Mendel Bejlisz bírósági tárgyalásáról beszélt, melyre Kijevben került sor. Hogy ki volt az a Mendel Bejlisz? Megmondom. Egy bűnbaknak kikiáltott zsidó, akire ráfogták, hogy rituális céllal megölt egy goj fiút. A zsidók számára mindig is Kijev volt Oroszország seggluka. Mindegy, milyen rosszul ment a sorunk, Kijevben még rosszabbul ment. Mendel Bejlisz egy ocsmány goj szervezet áldozata volt, akik Feketeszázaknak nevezték magukat.

  Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy elmenjek a bíróságra, ahol a tárgyalást tartották. Útbaigazítottak a városközpont felé, de intettek, hogy jobb lesz, ha elkerülöm. Nem tudtam nem odamenni. Azonnal odasodródtam a bíróság épülete előtt álldogáló jókora tömeghez, reménykedtem, hogy talán megpillantom Bejliszt, hogy aztán majd egyszer előadhassam az élményt. Hirtelen mindenki a rendőrkordon mögé kezdett mutogatni, egy konflisra, mely épp megállt.

  Egy pap szállt ki belőle, és megindult a kapu felé.

  – Pranaitesz! – üvöltötte a tömeg.

  Ennek az állatnak közszájon forgott közöttünk a neve. Pranaitesz, a pap azt állította magáról, hogy járatos a Talmudban, és ő volt a vád egyik fő tanúja. „Szakértő” tanúvallomása szerint a gyilkosság a zsidók által, úgymond, titokban gyakorolt rituális gyilkosságok minden jegyét magán viselte. Pranaitesznek köztudottan jókora priusza volt, mindazonáltal Kijev derék népe harsányan megéljenezte, ahogy bevonult a bíróságra.

  Haragosan elfordultam – egyenesen neki a legnagyobb darab embernek, akit életemben láttam. Vörös képű, szesztől fátyolos szemű csendőr volt.

  A félelemtől hajtva kitéptem magam a kezéből, átrohantam az utcán, a nyomomban a csendőr meg vagy fél tucat ember. Végigrohantam egy szűk zsákutcán, megpróbáltam átmászni egy falon. Először kövek találtak el, aztán kezek ragadták meg a lábamat, és lerántottak, hogy nagyot puffantam a földön.

  Összekuporodtam, mint egy teknősbéka, éreztem, hogy rúgások záporoznak a bordáimra, a fejemre. Aztán végül a csendőr vette kézbe a dolgot.

  – Hé, zsidrák! Lássuk az útleveledet!

  – Kérem szépen, uram… Csak átutazom Kijeven. Elmentem a zsidó negyedbe enni, mert máshol nem tudtam… kérem, uram, engedjen el…!

  A tömeg üvöltözött, leköpdösött, buzdította a csendőrt, hogy vigyen be a dutyiba. Az megbilincselt, aztán elvonszolt a főutcán álló rendőrautóhoz. A tömeg éljenezett, ahogy elhajtottunk.

  Én annyira megrémültem, hogy az egész testemben reszkettem, beszélni is alig tudtam. Az őrszobán mindenki durván bánt velem, mintha egész Ukrajna legveszélyesebb bűnözőjét kapták volna el. Miután lefényképeztek, és ujjlenyomatot vettek rólam, beraktak egy fogdacellába, ahol sem szék, sem pad nem volt, csak annyi hely, hogy megállhattam benne. Mondhatom, ez néhány óra múlva nagyon fájdalmas lesz.

  Hülye, elmebeteg, idióta ötlet volt, hogy bementem Kijevbe! Az övezeten kívül elkapott zsidók büntetése az volt, hogy visszatoloncolták őket a szülőhelyükre, és halálukig ott is kellett maradniuk. Én egy Novogrudok nevű faluban születtem, és az, hogy mindörökre visszatérjek oda, rosszabb lett volna a halálos ítéletnél is.

  Az épület, a rendőröktől való félelem, a rettenetes büntetéstől való félelem, mindez fojtogatni kezdett. Biztosan elájultam, mert amikor magamhoz tértem, más helyen voltam.

  – Fölébredt a zsidó fiú!

  – A főnök látni akarja.

  Betuszkoltak egy irodába, amely szemlátomást egy magas rangú hivatalnoké volt. Leültettek az íróasztal elé, mindkét oldalamon egy-egy őr tornyosult.

  A főnök nem úgy festett, mint akit a szívjósága juttatott a pozíciójába. Az arca a kelleténél több vodkáról árulkodott, vaskos mancsát szemlátomást sok pénzzel megkenték már.

  – Uram… – mondtam könyörgő hangon, és megpróbáltam újra elmondani mentségeimet, de az asztalra csapva elhallgattatott. Végignézett, azt méregette, mennyit lehetne legombolni rólam. Nem tetszett neki a látvány.

  – Megnéztétek a kabátja bélését? – kérdezte.

  – Igen, nem dugott oda semmit.

  – A szentségit! A kis szarházi! Jól van, zsidókám, ismersz valakit Kijevben, aki ki tudja fizetni a büntetésedet?

  – Nem, uram.

  – Akkor nagy bajban vagy. Vigyétek el!

  Ennél szörnyűbb éjszakát még sohasem éltem át. Belöktek egy hatalmas, ketrecszerű cellába, ahol egy tucatnyi részeg hevert. Nem volt más fekvőhely, csak a nedves cementpadló, nem volt vécé sem. A részegek összehányták, összevizelték az egész cellát, amely már amúgy is tele volt bogarakkal.

  Mihelyt sötét lett, egy nagydarab, erős férfi kezét éreztem magamon. A lábam közé nyúlt, a nemi szervemet próbálta fogdosni. A lehelete szagát soha nem fogom elfelejteni. Nagy nehezen kitéptem magam, átrohantam a cella másik felébe, közben ordítottam.

  – Gyilkosság! Erőszak! Segítség!

  Egy őr átvitte a perverz alakot egy másik cellába. Majdnem meghaltam a félelemtől. Azt a löttyöt sem tudtam megenni, amit egy szelet kenyér kíséretében bedugtak az ajtó alatt.

  Az egyik rab úgy döntött, erre az éjszakára ő lesz a védelmezőm, és végül aztán megnyugodtam, de egy pillanatra sem hunytam le a szemem. A legkisebb moccanásra összerezzentem.

  A vaksötétben egy sarokba bekucorodva vacogtam át az éjszakát. Az apámat hibáztattam ezért az egészért. Miért kellett engem sok ezer kilométernyire elküldeni, miközben Mordehai biztonságban üldögél egész Oroszország egyik legkitűnőbb jesivájában? Ez így nem igazságos! Soha nem is volt az. Isten bocsássa meg, azon az éjszakán szívemből reméltem, hogy az apám belehal az agyvérzésébe. Megérdemelte volna. De azért ne haljon meg addig, amíg haza nem viszik neki a holttestemet, hogy a saját szemével lássa!

  Aztán végre reggel lett.

  – Zsidókám! – kiáltott oda egy őr.

  Ismét a főnök irodájába vittek.

  Egy nagyon jól öltözött, zsidó külsejű, rövid, hegyes szakállt viselő férfi állt ott. Visszakaptam az útlevelemet, és ennek a Lapidisz nevű úrnak a gondjaira bíztak, aki, mint kiderült, kifizette a büntetésemet. A kocsisától megtudtam, hogy Lapidisz úr gazdag kereskedő, aki külön engedéllyel letelepedhetett Kijevben. A rendőrfőnök jól keresett azon, hogy elkapta a kószáló zsidókat, mert Lapidisz úr mindig kifizette a büntetésüket. Ez a jóságos ember szörnyű sorstól mentett meg. Kivitt a kocsiján az állomásra, és figyelmeztetett, hogy most ma maradjak veszteg. Az olvasó mérget vehet rá, hogy nem is kerestem több kalandot Kijevben.

 

 

MARJUPOL,

 

1911

 

Még sohasem jártam olyan helyen, mint Borokovék marjupoli háza. Hét szobájuk volt, ha egyáltalán el tudja ezt képzelni valaki! A nappali és a külön ebédlő tele volt ezüsttel, csiszolt kristállyal, porcelánszobrocskákkal. A bútorokon bársony, mint amilyet egy gazdag menyasszony viselne, a függöny csupa díszes csipke. Akárhová megy az ember, mindenütt szőnyeg volt a lába alatt. Szonya néni magas termetű asszonyság volt, aki mindennap úgy kiöltözött, mintha sábbát volna. Az ujjai tele gyűrűvel, és mindig minden hajszála a helyén. Nyársatnyelt, merev nő volt, aki ha mosolyogni próbált, csak elhúzódott a szája, és amikor odanyúlt, hogy megsimogasson, csak a hosszú, csontos ujjakat meg a gyűrűket láttam. Úgy vigyázott a házra, mintha múzeum lett volna. Komolyan mondom, az ember lábujjhegyen járt!

  Borisz bácsinak egyetlen feslett szálat nem lehetett látni egyetlen kabátján és zakóján sem, pedig bőven volt neki. A lehető legtöbb időt töltötte távol Szonya nénitől, behúzódott a könyvtárszobájába, a számlákkal foglalatoskodott, olvasott. Az étkezések közben egy szót sem szóltak egymáshoz.

  De meg kell mondanom, akárhogy előkelősködtek ezek, az étel isteni volt! Szonya néninél volt egy asszony, aki semmi mást nem csinált, csak főzött rájuk, és hetente háromszor, sőt négyszer is volt hús.

  – Először is, Nátán, meg kell tanulnod illedelmesen enni – közölték velem. Hát ilyen ételek kedvéért szívesen elviseltem egy kis kínlódást a hússzeletelgetéssel, a szalvétákkal, az ölbe tett kézzel, a zajtalan leveskanalazással. És életemben először, a saját szememmel láttam narancsot!

  Hogy ezek szerint Marjupol maga lett volna a mennyország? Nem egészen.

  Borokovéknak két fiuk volt, mind a kettő idősebb nálam, és mind a kettő Palesztínában tanult a híres Herzliyya Gimnáziumban. Így hát nekem nemcsak saját hálószobám volt, hanem egy szekrényem is, tele a fiúk kinőtt ruháival. Szonya néni minden ruhámat elégette, amiben jöttem, legelőször a kabátomat.

  Mivel Borisz bácsinak Erec Iszráelben, Izrael földjén voltak a fiai, büszkén hirdette magáról, hogy cionista, és minduntalan azzal kérkedett, hogy milyen nagy áldozatot hozott Palesztína visszaváltásáért.

  A harmadik gyermekük egy Tilli nevű lány volt, egy évvel fiatalabb nálam. Az igazat megvallva, Tilli igazi miskeit, csúfság volt, először is kétszer akkora, mint én, a többiről pedig inkább ne beszéljünk.

  Amikor közölték velem, hogy heti tizenkét rubel fizetést fogok kapni, rögtön gyanút kellett volna fognom. Ilyen sok pénzt senki sem szokott csak úgy odavetni. Szonya néni kijelentette, hogy ebből nyolc rubelt minden héten egyenesen elküld a családomnak, a többi négy pedig a szállásomat és az ellátásomat fedezi. Valahogy nem stimmelt nekem ez az egész, de itt voltam, kész helyzet volt.

  Ezért a hatalmas fizetésért, melyből semmit sem láttam, heti hatvankét órát dolgoztam. Ha van valami, ami mocskosabb, mint a csirkevágás, hát az a szén. Fokozódó kiábrándulásomat azonban ellensúlyozta a tudat, hogy én tartom életben a családomat, habár egynapi szénlapátolás után ez valahogy sovány vigasz volt.

  Borisz bácsinak a kikötőben volt egy irodája. Mindennap ígéretet tett rá, hogy majd bedolgozom magam az irodába egy kényelmes íróasztal mellé, de, mondta, először alulról kell kezdenem az ismerkedést a szenes szakmával.

  Az első feladatomhoz nem volt szükség nagy zsenialitásra. A szénraktárban dolgoztam. Ott csomagolták a kisebb tételeket. A rekeszekből jutazsákokba lapátoltam a szenet, bevarrtam a zsákokat, aztán kocsikra raktam őket. Ezután a szénszállításhoz kerültem át, amely tevékenység szintén nem igényelt egyetemi diplomát.

  Később előléptem felügyelőnek. Amikor egy hajórakomány szén megérkezett a kikötőbe, nekem kellett gondoskodnom róla, hogy a megfelelő mennyiség kerüljön át a raktárba, és én felügyeltem a szénszállító vonatok berakására. A napi tíz-tizenkét óra munka és a kétórányi tisztálkodás után gyakran ahhoz is fáradt voltam, hogy egyem, hiába vártak a fantasztikus ételek. Az egyetlen szabadnap a sábbát volt, és akkor is alig tudtam kikászálódni az ágyból, elvonszolni magam a zsinagógába.

 

*

 

Marjupolban más gondom is volt, nemcsak Borokovék. Kisszámú zsidó élt itt, rengeteg ukrán között, ami eleve katasztrófaveszélyes helyzet. Nem volt igazi zsidó közösségi élet, csak végigcsináltuk a formaságokat. Nem volt zsidó piac, nem volt zsidó iskola sem. A kulturális rendezvényeket, például a cionista gyűléseket a rabbik nem nézték jó szemmel, titokban kellett tartani őket. Borokovék óva intettek attól, hogy jiddisül beszéljek, ők mindig oroszul beszéltek, még a zsinagógában is.

  A marjupoli zsidók megtanulták, hol a helyük, megtanulták befogni a szájukat. Miközben egész Oroszország forrongott a tömegek elégedetlenségétől, Borokovék úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Ám akármennyire igyekeztek is láthatatlanná válni a zsidók, az ukránok rendszeresen emlékeztettek bennünket arra, hogy mocskos zsidók vagyunk. Nyomorúságos élet volt ez a számomra, egyetlen barátom sem volt, nem is beszélve a szenes szakmáról, hogy az Isten rogyassza rá az eget!

  És volt még valami, ami a gondjaim között előkelő helyet foglalt el – Tilli. A leányzó nem éppen diszkrét módokon adta az értésemre, hogy nincs ellenére, hogy az unokafivérével lakik egy fedél alatt.

  Minden este több mint egy órán át kellett sikálnom magam az udvarban, és mihelyt lekerült rólam az ing meg a nadrág, mintegy varázsütésre, megjelent Tilli. Néhányszor meg is égettem magam, úgy ugrottam bele a forró vizes dézsába, nehogy meztelenül lásson.

  Tilli a nap és éj legváratlanabb pillanataiban keresett föl a szobámban a legkülönfélébb mondvacsinált okokkal. Nincs szükségem valamire? Nem kellenek a tiszta ruháim? Nem akarom megszagolni ezt a finom parfümöt, ami a messzi Párizsból jött? Valóságos tökélyre vitte, hogy zavarba hozzon.

  Ami engem illet, megpróbáltam barátságosan viselkedni vele, gazdagítani őt azzal a hatalmas ismerettömeggel, amelyre Białystokban az olvasás, majd népszerű önképzőkört előadásaim során tettem szert. De Tilli csak vihogott, öt-hat szónál többet nem tudott egyfolytában elmondani úgy, hogy ne éles vihogással fejezte volna be. Mindama műveltség ellenére, amelyet a gimnáziumban szereztem, a lányok dolgában tapasztalatlan maradtam. Noha Tilli tagadhatatlanul csúf volt, azért akadtak rajta bizonyos részek, amelyek, ha úgy döntök, érdekesnek bizonyulhattak volna.

  Közben folyton azon járt az eszem, hogy elszököm. De nem volt az olyan egyszerű. Fogoly voltam egy aranyketrecben. Akármilyen szép háza és jó főztje volt Szonya néninek, nem volt vonatjegyem, nem volt a zsebemben pénz, az útlevelemet pedig Borisz bácsi az irodai páncélszekrényében tartotta.

  Ám közbeszólt a végzet.

  Miután majdnem két éve éltem Marjupolban, és betöltöttem a tizenhetedik évemet, köhögni kezdtem. Alighanem Dél-Oroszország szénporának a felét belélegeztem már. A köhögés egy hét alatt annyira rosszabbodott, hogy dolgozni sem tudtam menni. Végül újabb egy hét múlva Szonya néni elvitt orvoshoz, a vizsgálat eredményét azonban nem kötötte az orromra.

  Kedves rokonaink, a továbbiakban nem küldjük nektek a heti nyolc rubelt, ugyanis a fiatok a legjobb úton van ahhoz, hogy halálra dolgozza magát. Ez azért kínos lett volna Borokovéknak. A probléma egy szombati vacsora alatt került terítékre.

  – Elérkezett az idő – mondta Borisz bácsi nagy ünnepélyesen. – Nátán, be fogsz lépni az irodába, és megtanulod a könyvelést.

  Tilli fölvihogott.

  – Hogy egészen őszinte legyek – feleltem –, eddig nem találtam olyan lelket gazdagító élménynek a szénkereskedelmet, mint vártam.

  – Eddig kívülről nézted. Meglátod, bentről egészen másként fest majd – biztosított Borisz bácsi.

  – Isten ments, hogy hálátlan legyek, hiszen olyan nagylelkűek vagytok velem, de egyéb gondjaim is vannak – mondtam.

  – Miféle gondjaid lehetnének neked?! – szólt közbe méltatlankodva Szonya néni. – Talán nem kapsz rendesen enni? Nem patyolattiszta a szobád? Vagy talán rongyokban járatunk?

  – Nem, csak…

  – Csak mi?! – förmedtek rám kórusban.

  – Nincs semmi szabad időm olvasásra vagy akármire. Még a könyvtárban sem jártam.

  – De ez most előléptetés, Nátán. Az irodai munka automatikusan rövidebb munkaidőt jelent!

  Tilli fölvihogott.

  – És nem valami jó érzés itt zsidónak lenni – böktem ki végül.

  – Ki értené ezt énnálam jobban? – szavalta patetikusan Borisz bácsi, és átment mély értelműbe. – Nem állíthatod, hogy a te Borisz bácsid nem igazi zsidó. Palesztínának adtam a fiaimat, önként és örömmel. Mindazonáltal, Nátán gyermekem, meg fogod majd tanulni, hogy nem olyan nehéz csöndben eléldegélni, távol a stetl minden gondjától. Mi, akik elég okosak vagyunk ahhoz, hogy ne keressük a bajt, nagyon kényelmes életet élhetünk itt.

  Nem vitatkoztam vele, bár én soha életemben nem tudtam volna ennyi ukrán között gondtalanul érezni magam.

  – Nincs egy kopek költőpénzem sem – nyögtem ki.

  – Borisz bácsival elbeszélgettünk a dologról, és úgy döntöttünk, hogy adunk neked heti két rubel fizetésemelést – mondta Szonya néni. – Ebből egy rubelt félre kell tenned, ehhez ragaszkodom. A másik egy rubel a zsebpénzed. Elmehetsz belőle moziba, csinálhatsz vele, amit akarsz. Éld a világodat!

  Most meg miért viselkednek így velem? Szánják-bánják, hogy agyondolgoztattak? Angyal jelent meg nekik álmukban, és megfenyegette őket, hogy legyenek jók Nátánhoz, különben baj lesz? Egyelőre csak annyit tudtam megállapítani magamban, hogy ez nem jellemző Borokovékra.

  Néhány nap múlva jöttem csak rá, hogy mi is folyik itt igazában. Egy este éppen belevizeltem az ágy alatt tartott éjjelibe, amikor hirtelen megütötte fülemet az a jól ismert vihogás. Halk volt, tompa, de összetéveszthetetlen. Tilli szobája szomszédos volt az enyémmel, bár mindeddig a nagy ártatlanságomban erre ügyet sem vetettem. Az összekötő ajtó fölött világítóablak volt. Az ablakot betapétázták, de most, ahogy alaposabban szemügyre vettem, láttam, hogy egy helyen le van kaparva a tapéta, úgyhogy ha Tilli föláll egy székre, egyenesen beláthat a szobámba. Csak a jó Isten tudja, az elmúlt hetekben vagy akár hónapokban hányszor nézhette végig, ahogy ott ülök az éjjelin.

  Micsoda hülye voltam!

  A drágalátos anyám, Szofi és Szonya néni összehozott nekem egy siddúhot, mégpedig – JAJ, ISTENEM! – Tilli Borokovval! Ötezer kilométert áthidaló összeesküvés. De valami további megerősítésre is szükségem lett volna.

  Volt egy Gregor nevezetű öreg szénraktári munkás, akivel összebarátkoztam. Ukrán létére egészen rendes ember volt. Gregor is a szokásos ukrán betegségben szenvedett, alkoholista volt. Három hét alatt összespóroltam három rubelt, és egy este elvittem Gregort a kocsmába. Az első pohár után csak úgy dőlt belőle az információ.

  – Persze Borisz Borokov arról dumál neked, hogy ő milyen nagy cionista. A fiai azért menekültek el Palesztínába, mert torkig voltak az otthonukkal meg a szénkereskedéssel! Borokovnak nincs más örököse, csak Tilli, és Marjupol nem elég nagy ahhoz, hogy annak a lánynak férjet találjanak benne. Neked befellegzett, Nátán!

  Most mitévő legyek?

  Hazamentem, lefeküdtem. Aztán köhögtem. És köhögtem. Beleköhögtem az arcukba. Köhögtem az ebédlőasztalnál, beleköhögtem mindenkinek az ételébe. Harákoltam, köptem, és a köpőcsésze helyett Szonya néni legértékesebb keleti perzsáját találtam el. Szénporos lábnyomokat hagytam a szalonban, és mocskos kézzel összefogdostam Szonya néni minden csipketerítőjét. Elhagytam egy szénszállítmány iratait, ami Borisz bácsinak dupla összegű adójába került.

  Isten meghallgatta a köhögésemet, mert Oroszország és Németország között kitört a háború. Néhány hónapig rosszul ment a szénüzlet. Borisz bácsi egész télen semmi hasznomat nem tudta venni, mert a köhögésem tavaszig folytatódott. Akkorra már mindannyian meg akartunk szabadulni egymástól.

  A háború miatt lassú volt a posta, de márciusra eljutott hozzám egy levél, mely szerint Minszk városában, egy másik nagybátyám, Bernie Zadok ékszerüzletében munkába állhatok.

 

 

MINSZK,

1915

 

A Marjupolból Minszkbe vivő vonatút szintén majdnem ötezer kilométeres volt, és szintén lidércnyomásos. A cártól lefelé minden orosz a zsidókat hibáztatta mindenért, mondván, hogy a zsidók vitték őket a háborúba. A logikájukat nem sikerült megértenem, de minden szabad falfelület, különösen a vasútállomásokon, tele volt antiszemita jelszavakkal: MENTSD MEG OROSZORSZÁGOT, ÖLJ MEG EGY ZSIDÓT!

  A háború előtt is nehéz volt egy zsidónak hosszabb vonatutat megtennie csúf élmények nélkül, most pedig egyenesen lehetetlen. A frontra tartó katonák úgy keresték a zsidókat, mintha hajtóvadászaton volnának.

  Attól a pillanattól fogva, hogy elhagytam Marjupolt, nem tudtam elrejtőzni a zsidóüldözés elől, ott volt a falakra írt jelszavakban, az újságok címlapjain, mindenki beszélgetésében.

  Akármelyik kocsiba szálltam föl, rám, a zsidóra vadásztak. Könnyű volt engem megtalálni, és még könnyebb belém kötni. Először jöttek a mocskolódó megjegyzések és a lökdösődés. Aztán jött a megaláztatás, ahogy lehúzták a nadrágomat, és megnézték, körül vagyok-e metélve, végül pedig jött a pofozás vagy verés. Ha egyszer valakiről kiderült, hogy zsidó, ha az oroszoknak úgy hozta kedve, le se engedték ülni az embert, még a padlóra sem. A katonák arra kényszerítettek minket – férfiakat, nőket, gyerekeket –, hogy útközben végig álljunk. Néhány óra múlva sorra estek össze az emberek. Néha olyan sokáig kellett állnom, hogy teljesen kimerülve kászálódtam le a vonatról. Enni nagyon óvatosan kellett. A kenyeret például nem lehetett csak úgy befalni, azzal el kellett rejtőzni a vécében és lassan megenni. Akinek krumplija vagy uborkája volt, az gyorsan befalta.

  A legrosszabb az út utolsó szakasza volt, amikor a vonatra fölszállt egy frontról visszatérő kozák század, akikkel előzőleg rettenetesen elbánt a német hadsereg. Szétszaggatták a kabátomat, hogy nincs-e benne eldugott pénz, és amikor nem találtak, eszméletlenre vertek. Ilyen állapotban talált rám Bernie bácsikám a minszki vasútállomáson. Több mint egy hetet töltöttem a kórházban törött bordákkal, törött orral. Még egy vonatút, és Nátán Zadok története örökre véget ért volna.

 

*

 

Örömmel mondhatom, hogy Minszk kedvező változást jelentett. Bernie bácsiból az idők során tehetős ember lett. Volt egy kis ékszerészüzeme, és volt hozzá egy üzlete az elegáns Gubnartorszkij utcán. Miután kitört a háború, Bernie bácsi forgalma fellendült. Minszk a hadsereg egyik fontos összpontosítási körlete volt, az utcái megteltek katonákkal, és sok tiszttel ott volt a felesége vagy barátnője is. Mintha senki sem akart volna úgy elmenni a háborúba, hogy ne vegyen egy-két csecsebecsét az asszonykának. Bernie bácsi boltja nyitástól zárásig tele volt.

  Újsütetű gazdagsága ellenére Bernie Zadok igazi mensch volt. Ő is, Sára néni is megmaradt józan, hétköznapi embernek, nem vettek föl hülye allűröket, mint Borokovék. Bernie bácsi jószívű volt, és adakozó, főleg az árvák javára, és a zsinagógában a keleti fal mellett volt a helye. A háború miatt kevesebb volt a munkáskéz, úgyhogy épp kapóra jöttem, és pillanatok alatt valóságos ezermester lett belőlem.

  Odahaza Volkoviszkban is jobbra fordult a család helyzete, amikor az apám ismét folytatni tudta sóhéti hivatását. Háború lévén, a nagykereskedők a hadsereggel kötöttek szerződéseket, és apám kezében egész nap meg sem állt a vágókés. Jehúda Zadok jó sóhét volt, de ezt senki sem becsülte sokra, legfeljebb sajátos módon a tyúkok. A levágott madarak persze nem számítottak kósernek, de az oroszoknak megfeleltek.

 

*

 

ma este lesz az oroszországi poale cion szervezet regionális konferenciájának megnyitó ülése. vezérszónok nátán zadok, aki elmondja, hogyan figyelte titokban mendel bejlisz tárgyalását kijevben. Egy vakmerő ifjú cionista beszámolója arról, hogy miképpen faggatta ki titokban a gonosz Pranaiteszt!

  Talán kissé eltúloztam a Bejlisz-tárgyaláson játszott szerepemet, de a fél városból összegyűltek az emberek, hogy meghallgassanak, és az ország keleti részéből mindenhonnan érkeztek küldöttek. Mi ebben a rossz? Mi bűn van abban, hogy az én révemen büszkének érezhetik magukat?

  Le sem tudom írni, milyen érzés volt, ahogy a mennydörgő taps közepette fölléptem a dobogóra. Ezrek sorakoztak ott előttem, és én, a volkoviszki kis Nátán Zadok voltam a legfiatalabb küldött az egész kongresszuson!

  – Bajtársak! Munkás testvéreim! Cionista testvéreim! Mielőtt Mendel Bejlisz tárgyalásáról beszélnék nektek, szeretnék szólni valamiről, amire a Poale Cion minden tagjának ajánlatos nagyon odafigyelnie. Mostanában országszerte a szemünk előtt bontakozik ki Lenin ügynökeinek aljas összeesküvése, akik egymás után próbálnak beszivárogni a cionista alapszervezetekbe, megpróbálják megkaparintani a vezetést vagy szétzilálni a struktúráját az egyetlen szervezetnek, amely a zsidók szabadságát jelenti! Amikor a szakszervezetről, a szocializmusról és a cionizmusról van szó, egyetlen szervezet emeli magasra a zsidóság zászlaját, a Poale Cion! Lenin azt szeretné elhitetni veletek, hogy egyik napról a másikra véget ér a zsidó nép elleni ezeréves terror. Lenin hazudik! Lenin egy olyan országról beszél nekünk, ahol a fehéroroszok, az ukránok, a litvánok visszafordítják egész történelmük menetét, és miután évszázadokon át agyba-főbe verték, most tárt karokkal magukhoz ölelnek minket. Lenin hazudik! (A tömeg most szinte végszóra, kórusban kántálni kezdte: „Lenin hazudik!”) Lenin azt mondja, szabadság és egyenlőség vár a zsidó népre. Én azt mondom, hogy majd akkor, amikor hagyma nő a tenyeremben! A zsidóság előtt egyetlen út áll nyitva, az az út pedig kivezet Oroszországból, hogy csatlakozzunk népünkhöz, hogy visszaváltsuk szülőföldünket – Erec Iszráelt! Siont! Palesztínát! (E három név bármelyikének említésére az emberek eksztázisba szoktak esni, úgyhogy ügyeltem rá, hogy mind a hármat a beszédem elején kiejtsem. ) A lábunknak a lelkünk útmutatását kell követnie, utat kell vágnunk az ígéret földjére, településeket kell létesítenünk, hogy amikor véget ér ez a háború, zsidók százezrei követhessék a példánkat, a tiéteket és az enyémet!

  Az, hogy a beszédem lelkes fogadtatásban részesült, enyhe kifejezés.

 

*

 

Be kell vallanom, hogy ha a másik nemről volt szó, még mindig rendkívül szégyenlős és tapasztalatlan voltam. Amikor időnként béna módra ücsörögtem egy-egy nappali szobában, csak az járt a fejemben, hogy most bezzeg miért nem vagyok olyan elsöprő erejű, mint a szószéken. Sok vacsorameghívást kaptam, és szó, ami szó, sok kacér pillantást vetettek rám, még ha a lányok legtöbbje magasabb volt is nálam.

  A tapasztalatszerzés terén aztán nagy lehetőséghez jutottam. Bernie bácsikám tulajdonában volt a minszki mozi is, ahová bármikor ingyen beülhettem.

  Ha számomra rózsás volt is a helyzet Minszkben, az orosz hadsereg számára a legkevésbé sem. 1915 végére súlyos veszteségekkel vonultak vissza. Lengyelország és a balti államok nagy része már a német hadsereg ellenőrzése alatt állt.

  Onnan lehetett látni a veszteségek súlyosságát, hogy mennyi véres egyenruhát küldtek a különböző szabászatokba tisztításra, foltozásra, hogy aztán újra kiadhassák őket.

  Hogy igazában milyen súlyosak voltak Oroszország veszteségei, az egy késő nyári szombat reggelen derült égből mennykőcsapásként zúdult rám. A Minszki Golosz című napilap a címoldalán közölte a rendkívüli rendeletet, hogy minden 1896-ban született férfi jelentkezzék katonai szolgálatra. Ez volt az én születésem éve. Azt hittem, én biztonságban leszek, mert a katonai szolgálat huszonegy éves kortól kezdődött. Bernie bácsikámmal egyetértettünk abban, hogy az lesz a legjobb, ha visszamegyek Volkoviszkba, és megbeszéljük a dolgot apámmal.

 

 

FEHÉR-OROSZORSZÁG

VOLKOVISZK–BIAŁYSTOK,

1916–1919

 

Nem lehet azt állítani, hogy a zsidók valaha is egymást taposva sereglettek volna Oroszország Anyácska zászlaja alá. A kora ifjúságukban besorozott zsidó fiúk közül sokat Szibériába vittek szolgálatra, és évekig nem jött hír róluk. Mihelyt a zsidók bekerültek a hadseregbe, a hatóságok minden törvényes és törvénytelen eszközzel igyekeztek áttéríteni őket a kereszténységre.

  Az övezet zsidóinak szemében a katonai szolgálat alóli kibúvás tiszteletre méltó törekvésnek számított. A hamis iratok hétköznapi cikknek számítottak, és a zsidó közösségben senki sem tekintette volna erkölcsösnek, hogy meggazdagodjék a forgalmukból.

  Mihelyt megjelent a cár új rendelete, mely hadba szólította a tizennyolc éveseket, Jehúda Zadok tüstént elutazott a közeli Lida városába, ahol egy rabbi barátja kitűnő összeköttetésekkel rendelkezett hamis iratok ügyében.

  Az egyik elterjedt módszer az volt, hogy a fiatalemberek halálát nem jelentették a hatóságoknak, hanem megtartották az irataikat, és tovább adták azoknak, akiknek szükségük volt rá.

  Jehúdának sikerült szert tennie egy tüdőgyulladásban meghalt tizenkét éves ifjú irataira. Amikor Nátán hazaérkezett Minszkből, apja a kezébe nyomta új személyazonossági iratait, melyeknek tanúsága szerint a gazdájuk egy bizonyos Pinkász Hirsch volt.

  A családi viszontlátás igen kellemesen sikerült. Nátánt olyan szeretet fogadta, amilyet korábban sohasem kapott az apjától. Mert hát ami igaz, az igaz. A fiú nagyon keményen dolgozott, hogy ne maradjon éhen a családja, és mindig pontosan küldte haza a pénzt. Megérdemelt némi tiszteletet. Persze nem azt a tiszteletet, ami egy Mordehai-féle tudósnak jár ki, de azért tiszteletet.

  Jehúda Zadok, mióta fölépült a szélütéséből, sok szempontból megváltozott. A legfontosabb változás az volt, hogy a cionista mozgalom híve lett. Jehúda érzelmeit inkább a vallási elemek ragadták meg, de már nem vetette meg a Poale Cion szocialista munkásmozgalmát sem, amely a fiatalabb zsidókat ragadta magával.

  A családi viszontlátás egyetlen étkezésre korlátozódott, nemigen jutott idő arra, hogy mindent elmondjanak, ami időközben történt, de Nátánnak ez nem számított. Szinte ügyet sem vetett arra, hogy a két húga fölserdült – nem valami ragyogó szépségekké, de a maguk hétköznapi módján helyes, pirospozsgás, jóravaló lányokká. Hasonlóan kevés érdeklődést mutatott az öccsei fejlődése iránt. Futólag megérdeklődte, hogy szolgál az apja egészsége, és természetesen szóba sem hozta Mordehait.

  Nátán számára az volt a legfontosabb, hogy immár respektált személyként jogot szerzett arra, hogy ő vigye a szót az asztalnál. Élt is az alkalommal, egyfolytában beszélt arról, hogy milyen sikereket ért el Minszkben cionista vezetőként, milyen jól mennek neki a nyelvek, és elmondta néhány szalonképesebb úti élményét is. Aztán már csak egy futó megjegyzést tett arra a nem mindennapi vacsorára, amelyet Szofi kapart össze az alkalom tiszteletére, és az alkalom véget is ért.

  Nátánnak néhány nap múlva jelentkeznie kellett volna összeírásra a katonaságnál, így hát sürgős megbeszélést hívtak össze a rabbi házában. Aram Hornstein volt a helyi cionista szervezet vezetője, és a besorozás elől menekülni igyekvő fiatalemberek fő gyámolítója. Általában az volt a cél, hogy a szökevényeket vonattal a lehető legmesszebbre küldjék nyugatra. Ha már lengyel területen vannak, az orosz hatóságok számára hozzáférhetetlenek. Veszélyes dolog volt. Hogy átjussanak Lengyelországba, át kellett jutniuk a frontvonalakon. A stetl sok falujában volt biztonságos ház, ahol elrejtőzködhettek, ezekből állt össze a földalatti útvonal. A végső cél az volt, hogy eljussanak Varsóba, ahol erős cionista szervezet működött.

  Hornstein úgy gondolta, hogy a legjobb lesz még aznap éjjel eltüntetni Nátánt Volkoviszkból. Białystokban kellett fölszállnia a vonatra, ahol még volt nyugatra irányuló forgalom.

  Nehogy elkapja a helyi rendőrség, Nátán úgy hagyta el Volkoviszkot, hogy még az anyjától sem vett búcsút. Másnap reggelre gyalogszerrel eljutott Białystokba, és talált egy Siedlcébe tartó vonatot. Siedlce félúton volt Varsó felé, egyúttal azonban nagyon közel a frontvonalakhoz. Ott Nátánnak meg kellett keresnie egy Percsik nevű cionista vezetőt, aki majd átviszi a német oldalra.

  A białystoki vasútállomáson hihetetlen zűrzavar uralkodott. Nemcsak a sorköteles fiatalemberek ezrei töltötték meg, hanem a társadalom minden rétegéből származó zsidók tízezrei is, akik az ország egészét fölforgató pogromok elől menekültek.

  Mellettük pedig ott voltak a katonai szolgálat elől menekülő goj fiúk, nem is beszélve a velük keveredő hatalmas számú orosz dezertőrről. Mindenki gyanakodva méregetett mindenkit. Szerencsére az orosz hadsereg visszavonulóban volt, és a civil vonaton immár nem utazott a szokásos létszámú katonai inspektor, ezért az iratokat alig ellenőrizték.

  Egy gyakori megállásokkal tarkított nap után az utasoktól szinte dagadó vonat kihúzott egy mellékvágányra, és végképp megállt. Innen már túl veszélyes lett volna továbbmenni nyugatra, és hamarosan elhangzott a kurta bejelentés, hogy az út végére értek.

  Ahogy mindenki csak toporgott, és fontolgatta, hogy hogyan-merre tovább, enyhülni kezdett a kölcsönös gyanakvás is. Az emberek bemutatkoztak egymásnak, keresni kezdték a magukfajtákat.

  – Hé – szólította meg valaki Nátánt –, te Nátán Zadok vagy, ugye?

  Nátán hátrahőkölt.

  – Összetéveszt valakivel. Engem Pinkász Hirschnek hívnak.

  A fiatalember nem hagyta magát. Félrevonta Nátánt, suttogva folytatta:

  – Hallottam a beszédedet Minszkben a regionális cionista konferencián. Engem Joszi Dubnovnak hívnak. Én voltam Kaunas küldötte, Litvániából!

  Nátán végigmérte a magas, megnyerő külsejű fiatalembert. Úgy festett, mint aki jó társaság az efféle helyzetben. Kezet rázott vele. Együtt kerestek további cionistákat, és rátaláltak a Szlonimba való Dániel és Avni Finkelre. Ők négyen úgy döntöttek, hogy ez éppen a legjobb méretű csoport, ennyien még gyorsan tudnak haladni, így hát összeálltak.

  Noha a vonat távolabb rakta le őket, még mindig Siedlce volt az első úti céljuk. Ott kellett megkeresniük Percsiket, aki átvezeti majd őket Lengyelországba.

  Összeadták a pénzüket, és megfizettek egy kocsist, hogy vigye el őket, aztán éjszaka haladtak az erdőkön át, nappal csak óvatosan lopózkodhattak, a lakott területeken pedig el kellett rejtőzniük. Voltak olyan napok, amelyeken csak néhány száz méterrel jutottak előbbre.

  Fáradságos, ínséges és veszélyes út volt, de az életben maradás vágya kellő hajtóerőt adott. Varsó úgy jelent meg lelki szemük előtt, mint valamiféle nirvána – az aranyváros.

  Joszi Dubnov ügyesnek, találékonynak és erősnek bizonyult. Ötnapi óvatos haladással eljutottak a Siedlce mögött elterülő mezőkig. Akkorra már vitathatatlanul mindenki szemében Joszi volt a parancsnok, ámbár Nátán a minszki cionista konferencián tartott beszéde miatt szintén komoly respektusnak örvendett.

  Ahogy Siedlcéhez közeledtek, lövések zaja ütötte meg a fülüket. Végignézték a terepet, hogy hol találhatnak jó búvóhelyet, és rábukkantak egy elhagyott téglagyárra, körülötte néhány mély agyaggödörrel. Joszi azt mondta, szerinte ez is van olyan jó búvóhely, mint bármi egyéb.

  – Mi a véleményed? – kérdezte Avni. – Nem kéne bemennünk Siedlcébe és megkeresni Percsiket?

  – Nem tetszik ez nekem – mondta Nátán. – Nem masírozhatunk be így együtt. Először is, látnák rajtunk, hogy nem vagyunk odavalósiak, másodszor pedig lehet, hogy éppen Siedlcéért folyik a harc.

  – No igen, még csak az hiányzik, hogy utcai harcokba keveredjünk – mondta Dániel.

  – Én azt mondom, maradjunk itt, és húzzuk meg magunkat legalább addig, amíg tart a lövöldözés – mondta Nátán.

  – Ha csak egyikünk megy, több sikerrel járhat – mondta Joszi. – Én kaptam egy kis katonai kiképzést az iskolában. Én bemegyek, ti maradjatok itt.

  A többiek ráálltak. Találtak maguknak egy kis alagutat, sín futott benne, azon szállították az agyagot a gödröktől a kemencékhez. Az alagút mély volt és masszív, jó fedezéket nyújtott.

  Joszi elindult a közeli Chodow falucskába, hogy tájékozódjék. Rendkívül óvatosnak kellett lennie, mert mindegyik oldaltól – némettől, lengyeltől, orosztól – könnyen kitelt volna, hogy föladja. Joszi első célja az volt, hogy kiderítse, van-e zsinagóga a faluban, és ha igen, megkeresse a rabbit vagy egy zsidó családot. Ahogy egy domboldalon lebaktatott Chodowba, ki tudta venni a Liwiee folyó mellett nagy számban felvonult orosz csapatokat. Javában ásták a fedezékeket, hogy megakadályozzák a németeket a folyón való átkelésben.

  Már alkonyodott, amikor Joszi visszatért a téglagyárhoz. Térképet rajzolt a földre.

  – A németek a folyó túlpartján, a várostól északra és délre is fölsorakoztak. Ezen a hat-hét kilométeres szakaszon akárhol megkísérelhetik az átkelést. Még az is lehet, hogy itt zúdulnak a nyakunkba.

  – Akkor talán jobb volna északnak indulnunk – mondta Nátán.

  – Nem – felelte Joszi. – Itt elsőrangú fedezékünk van. Én azt mondom, menjünk be az alagútba, amilyen mélyen csak tudunk, és húzzuk meg magunkat, várjuk ki a végét.

  – És ha a németek beküldenek egy őrjáratot? Ha meglátnak minket, lepuffantanak, vagy elvisznek fogságba – tiltakozott Nátán.

  – Márpedig én azt mondom, rejtőzzünk el – ismételte meg Joszi.

  Avni és Dániel is Joszi pártjára állt. Ahogy az utolsó szavak elhagyták a szájukat, egy közeledő tüzérségi lövedék sivítása hallatszott. Néhány másodperc múlva nem sokkal mögöttük robbant föl.

  – Tűnés! – förmedt rájuk Joszi. Nem volt szükség további ösztökélésre, mert zárótűz reszkettette meg a levegőt. A fiúk összehúzódtak, összekuporodtak, fölöttük gyilkos erővel verték a földet a lövedékek.

  Nátán hirtelen öklendezni kezdett a félelemtől, halkan elsírta magát, és kezébe temetett arccal összegömbölyödött. A sötétségben magán érezte Joszi Dubnov kezének megnyugtató érintését.

  Három óra elteltével az ágyútűz mintha túlhaladt volna rajtuk. Joszi kimászott az alagútból, föl az agyaggödör oldalában, és megpróbálta kideríteni, mi történt. Nyomjelző lövedékek húztak az égen a kis falu irányában. Joszi fülelt. Mintha rohamozó katonák ordítását hallotta volna. Vagy talán csak a füle csöng? Az ágyútűz után furán viselkedik az ember hallása. Az elkövetkező órák alatt a lárma halkult, és mintha távolodott volna tőlük.

  Joszi visszatántorgott az alagútba, és most már megkockáztatta, hogy gyertyát gyújtson. Nátán és a Finkel testvérek üveges szemmel néztek rá. Az éjszaka hátralevő részében csak ültek, hátukat nekivetették a hideg, víztől csepegő falnak. Szinte megbénította őket az ágyúzás. Nem beszéltek, és csak egy-két korty vizet vettek magukhoz, semmi mást.

  Ahogy az első hajnali fénysugár megvilágította a gyár mögötti dombtetőt, Joszi megint fölment, aztán intett, hogy menjenek utána. A szélcsendes mezőn sűrű, alacsony, mozdulatlan felhő terült szét a dombocskák között. A mezőn százával éktelenkedtek a heves tüzérségi tűz bombatölcsérei, és a szag olyan volt, mint a tűzijátéké a cár születésnapján.

  Hasra vágták magukat egy gödörben, és mozdulatlanul lapultak, amíg meg nem bizonyosodtak róla, hogy senki sincs a környéken.

  – Pokoli szerencsénk van – mondta Joszi. Lefelé mutatott, a folyó irányába. – A németek észak felé kelhettek át. Közvetlenül mellettünk mentek el.

  – Nézzétek, ég a dombtető! – mondta Avni.

  – Alighanem oda összpontosították a támadásukat – mondta Joszi. – Tegnap ott ásták be magukat védelemre az oroszok. Lehet, hogy a csata már túlment rajtunk.

  – Másrészt viszont – mondta Dániel Finkel –, az előrevetett német egységek előrenyomulhattak ugyan, de a csapatok nagy része valószínűleg még mindig a folyó másik oldalán van.

  – A kérdés az, hogy kinek a kezén van Siedlce – mondta Joszi.

  Tanácstalanul nézték egymást.

  – Nem masírozhatunk be négyesben Siedlcébe – mondta Avni.

  – Ti maradjatok itt, fiúk! Én bemegyek, megpróbálom megkeresni Percsiket – mondta Joszi. – Ha holnap reggelre nem jövök vissza, nélkülem menjetek tovább Varsóba.

  Ezzel elindult a bombatölcsérek szántotta mezőn, és villámsebesen eltűnt társai riadtan figyelő szeme elől.

 

*

 

Siedlce lakóit szorongás kerítette hatalmába, mert nem tudták, mi történt velük: barátilag fölszabadították vagy brutálisan megszállták őket. A lengyelek egyformán utálták a németeket és az oroszokat, és a két szemben álló fél is egyformán utálta őket.

  Joszinak nem volt különösebben zsidós külseje, de idegen volt a városban, és többnyire oroszul szólalt meg, ennélfogva nagy ívben elkerülték. Azt hitték róla, az orosz katonaszökevények közül való, akik levetették az egyenruhájukat, eladták a fegyverüket, úgy indultak hazafelé.

  Joszi nyitva tartotta a fülét, és lassan megértette, hogy az orosz főerő összeomlott és visszavonulóban van. Siedlce hivatalosan kapitulált, és estére német csapatok fogják megszállni.

  Késő délelőtt néhány ember már kimerészkedett az utcákra, és mivel mindenütt béke honolt, hozzáláttak hétköznapi tevékenységükhöz. Őket kisvártatva követte a többi. Az első napirendi pont az volt, hogy megtöltsék az éléskamrákat. Az üzletek jóformán kiürültek az elhúzódó küzdelem alatt, és az emberek attól tartottak, hogy újra kiújulnak a harcok. Joszi óvatosan szétnézett a zsidó piacon, és végül egy zöldségárust szemelt ki magának.

  – Mit mondasz, hová valósi vagy? – kérdezte az árus.

  – Kaunasba.

  – Olyan messziről jössz?

  – Elszöktem a katonai szolgálat elől. A vonatról váratlanul leszállítottak minket.

  – Hát bizony ez manapság bármikor megtörténik a vonatokkal. Úgy látszik, nincs elég éhes száj a városban. Szóval a zsinagógát keresed. Van ott egy ingyenkonyha. A rabbit Bittermannak hívják.

  – Nem rabbit keresek – mondta Joszi kimérten, és közben egyenesen a másik szemébe nézett.

  – Sajnálom – mondta az árus.

  – Szeretnék a Poale Ciontól találkozni valakivel – mondta Joszi.

  – Én nem ismerek cionistákat – förmedt rá az árus, és fölfelé fordított tenyérrel mutatta, hogy az ő keze tiszta.

  – Kár! De azért köszönöm – mondta Joszi, és elfordult.

  – Hé, fiú, gyere csak vissza! – szólt utána a másik. Néhány másodpercig méregette Joszit, aztán jiddis nyelven tett föl néhány olyan kérdést, amelyre csak egy zsidó tudhatott válaszolni. Miután a hallottak megnyugtatták, bezárta a standját, és azt mondta Joszinak, tisztes távolból kövesse.

 

*

 

Késő délután Joszi Dubnov visszatért a téglagyárhoz, és vele a Percsik nevezetű ember. Percsik zömök volt, ötven felé járhatott, és látszott rajta, hogy végigdolgozta az életét. Mindene volt a cionizmus.

  – Nem maradhattok itt sokáig, fiúk – közölte velük. – Holnapra a németek teljes létszámban megszállják az egész környéket. Úttorlaszokat fognak fölállítani, és átfésülik az erdőt a katonaszökevények után.

  – Ami azt illeti – mondta Nátán –, jog szerint semmit nem követtünk el a németek ellen.

  – Négy zsidó fiú hamis iratokkal – mondta Percsik. – Ne nevettesd ki magad! Minden indoklás nélkül azt csinálhatnak veletek, amit csak akarnak!

  – Mire számíthatunk?

  – Bevágnak egy munkazászlóaljba – válaszolta Percsik. – Van, aki túléli. A legtöbbje nem.

  – Hát… ez tiszta beszéd – mondta Joszi Dubnov.

  – Csak egy lehetőségetek van. Amilyen gyorsan csak tudtok, át kell jutnotok a német vonalakon, de most rögtön.

  – Gevalt! – mormogta Nátán.

  A Finkel testvérek, a született alattvalók vonakodva bár, de egyetértőén bólintottak.

  Joszi is bólintott. Percsik kiterített egy kézzel rajzolt, elnagyolt térképet, és bejelölte rajta jelenlegi helyüket, a téglagyárat.

  – A várostól délre van egy rés a német vonalakon – mondta. – Ha most rögtön nekivágunk a folyónak, ott át tudlak vinni benneteket. Utána Varsóig már gyerekjáték.

  – És amikor eljutunk Varsóba?

  – A varsói németek és lengyelek sem igen jobbak az oroszoknál, de Varsóban legalább több ezer emberünk van, ott több a lehetőség.

  Joszi ránézett a Finkel testvérekre, akik helyeslően bólintottak.

  – Nátán?

  – Rám ne számítsatok – mondta Nátán.

  Értetlenül néztek rá.

  – Percsik – mondta Nátán –, tudnál itt nekem valami búvóhelyet keríteni néhány napra? Ahol talán pár falat kenyeret is kaphatnék?

  – Azt akarod mondani, hogy nem jössz velünk? – kérdezte Joszi.

  – Nézd, mindenki a legjobb tudása szerint próbálja menteni a bőrét. Mihelyt a németek elfoglalják a szülővárosomat, Volkoviszkot, visszamegyek oda. Higgyétek el, megúszom a német munkazászlóaljat.

  – És mi lesz Palesztínával? – kérdezte Avni.

  – Hogy mi lesz Palesztínával? – kérdezett vissza Nátán. – Miért, azt hiszed, az Úr majd sasok szárnyára ültet a háború kellős közepén, és kiröpít Palesztínába?

  – Nekem ez nem megy a fejembe! – kiáltotta Joszi.

  – Mi nem megy a fejedbe? – vágott vissza Nátán. – Nem akartunk mi mást, mint megszökni az orosz katonáskodás elől. Nem most van itt Palesztína ideje. Higgyétek el, Palesztína megvár, amíg fölkészülünk!

  – Álljunk csak meg! – kiáltotta Joszi. – Te, Nátán Zadok, te öntöttél erőt belém! Emlékszel a minszki cionista konferenciára? Én, Joszi Dubnov a hátsó sorban ültem, onnan lestem a szavaidat. Lenin hazudik, mondtad. És a tömeg utánad kiáltotta, hogy Lenin hazudik. A zsidóság előtt egyetlen út áll nyitva, az pedig kivezet Oroszországból, hogy csatlakozzunk népünkhöz, hogy visszaváltsuk szülőföldünket! Utat kell vágnunk az ígéret földjére, településeket kell létrehoznunk, hogy amikor véget ér ez a háború, zsidók százezrei követhessék a példánkat, a tiéteket és az enyémet. Látod, emlékszem minden istenverte szavadra, amit csak…

  – Nézd, Minszk az Minszk volt. Ebben a pillanatban a családomnak nagyobb szüksége van rám, mint Erec Iszráelnek.

  – Gyáva hazug vagy! – mondta Joszi, és arcul csapta Nátánt.

  Percsik közéjük lépett, eltolta Joszit.

  – Te el sem tudod képzelni, milyen bátor legény volt, amikor Minszkben a pódiumról ordítozott nekünk!

  – Csönd legyen, Joszi – förmedt rá Percsik –, mert miszlikbe aprítalak!

  – Haragszol rám, Percsik? – kérdezte hebegve Nátán.

  – Mit képzelsz, miért kockáztatom az életemet, miért vezetgetem a fiainkat a csatatéren át? Te mindig is megmaradsz a stetl fiának. Megmaradsz csúszó-mászó zsidónak, aki ontja magából a szedett-vedett filozófiákat, és nem is vagy többre való!

  Nátán szíves örömest elmagyarázta volna, kifejtette volna, hogy döntését a családja iránti legyőzhetetlen szeretet motiválta. De nem volt kinek kifejtenie. Ott hagyták az agyaggödörben, ott állt a bokáig érő vízben az esetlen, ócska kabátjában, és társai gyorsan eltűntek a folyóról fölszálló, lengedező füstben-ködben.

 

*

 

Miután Joszi elment, Nátán útja sokkal nehezebb lett. Minden pillanatban félelem gyötörte, sokszor nem tudott dönteni, és rengeteg időt elvesztegetett. Valahogy még sikerült eljutnia Białystok külvárosáig, aztán egy paraszt csűrjében összeesett a kimerültségtől és az éhségtől. Az odavezető utat sem éppen észrevétlenül tette meg. Egy paraszt meg a fia végignézte, ahogy átbaktat a földjeiken, és fölmászik a szénapadlásra. Nátán alig hunyta le a szemét, máris arra ébredt, hogy valaki keményen belerúg a talpába, és lengyelül ráförmed, hogy álljon föl.

  Nagy nehezen föltápászkodott, ingatagon megállt a lábán, és elfintorodott, ahogy két vasvilla hegye nekiszorította a falnak.

  – Orosz dezertőr – vetette oda a paraszt a fiának.

  – Nem vagyok dezertőr. Nátán Zadoknak hívnak. Orosz vagyok, de nem katona. Nyugat felé utaztam, és a vonat nem ment tovább, kirakott a nagy semmiben. Csak haza akarok jutni, Volkoviszkba.

  A paraszt és fia gyanakodva emésztette a hallottakat.

  – Akkor most továbbmehetek? – kérdezte Nátán.

  A parasztnak hirtelen az eszébe jutott valami, és tágra nyílt a szeme.

  – Zsidrák!

  – Húzd le a nadrágodat! – parancsolt Nátánra a fiú.

  – Zsidó vagyok – suttogta csüggedten Nátán.

  A külön jutalom reményétől hajtva, melyet a németek a kóbor zsidókra tűztek ki, a parasztok megkötözték Nátánt, földobták egy szekérre, és bevitték a vasútállomásra, ahol a teheráruraktár egyik épületét foglalták el a németek. Kaptak is érte annyi fejpénzt, amennyiből vehettek egy üveg vodkát. Nátánt pedig két őr elvonszolta a parancsnok irodájába.

  – Egy kóbor orosz zsidó fiú – mondta az egyik őr. – Két lengyelnek azt mondta, valami Nátán a neve, de az iratai szerint Pinkász Hirsch.

  – Akkor most ki vagy?! – förmedt rá a tiszt.

  – Igazában Nátán Zadok vagyok Volkoviszkból, és haza szeretnék jutni – válaszolta németül.

  A tiszt szemügyre vette a kis termetű legénykét, és arra gondolt, milyen hasznavehetetlen. Két hetet sem bírna ki egy munkazászlóaljban. Mit számít egy ilyen? Mindennap még száz, még ezer… Mindenütt a menekülő zsidók, eltorlaszolják az utakat, megtömik a vonatokat. A német megrázta a fejét, és hangosan fölnevetett – mindenki fogcsattogtatva kergeti őket…

  Nátán reszketett, de egy szót sem szólt. A németet idegesítette a hallgatása. Legalább miért nem könyörög a kis zsidaja az életéért? Miért nem érvel? Olyan könnyen tudomásul tudja venni az elkerülhetetlen halált? Ahogy fölvette a tollat, hogy aláírjon egy parancsot, az őr áthajolt az asztal fölött.

  – Elnézését kérem, uram, de Mühldorf őrnagynak gondjai vannak a rendező pályaudvaron. Nagyon kellene neki valaki, aki tolmácsolni tudna németről lengyelre és oroszra.

  – Mennyire tudsz németül? Nem jiddisül! Németül.

  – Schillert és Heinét szoktam olvasni – nyögte ki kiszáradt szájjal Nátán.

  – És lengyelül?

  – Az életem legnagyobb részét a határ közelében éltem le. Folyékonyan beszélek lengyelül.

  A német néhány pillanatig dobolt az ujjaival az asztalon:

  – Vigye el a zsidrákot Mühldorf őrnagyhoz! Ha hasznát tudja venni, vegye. Ha nem, hozza vissza!

  Rudi Mühldorf őrnagy, a rendező pályaudvar parancsnoka csak néhány nappal korábban érkezett oda. Tisztességben megőszült civil vasutas volt, akit belekényszerítettek a katonai szolgálatba.

  Legégetőbb gondja az volt, hogy üzemképessé tegye a teherpályaudvart és a fűtőházat. A feladat nehézségét súlyosbította, hogy három nyelvet kellett egyszerre használnia. Nátán biztosította arról, hogy hasznát fogja venni. Mühldorf nem szerette és nem is gyűlölte a zsidókat. Ő a vonatokat szerette, és csakis a vonatokat.

  Białystok mint vasúti csomópont most kritikus fontosságú lett ahhoz, hogy a németek előrenyomulhassanak Fehér-Oroszország, a Baltikum és Ukrajna felé. Itt kellett átözönleniük a frontokra tartó csapatoknak és lőszernek. Mühldorfnak pedig nemcsak a háború zűrzavarával, hanem egy ósdi vasúti rendszerrel is meg kellett birkóznia. Eltökélte, hogy Białystokból ha nem is németes tökéletességű, de legalább simán működő gépezetet csinál.

  Így hát Nátán kiérdemelt magának egy priccset az állomásfőnöki épületben, német sorkatonai ellátmányt, valamint egy megkülönböztető sapkát és karszalagot, annak jeléül, hogy különleges védelmet élvez.

  Nátán hálát adott az Úrnak, hogy nincs azok között, akiket lezárt tehervagonokban százával vittek át az állomáson kényszermunkára, vasútvonalak, hidak javítására. Ijesztő volt közöttük a halálozási arány.

  Nátán az ideje legnagyobb részében íróasztalnál ült, árujegyzékeket, javítási jegyzékeket, alkatrészigényléseket, szabályzatokat és menetrendeket fordított. Naponta többször ugrasztották, hogy teremtsen rendet a nyelvi nehézségek okozta kavarodásban. Helyzetének az volt a legnagyobb előnye, hogy segíteni tudta a családját.

  A német megszállás könyörtelenül semmibe vette a polgári lakosságot. Miután a hús- és baromfipiacok nem működhettek, Jehúda Zadok megint nem tudta mivel megkeresni a kenyerét. Ami használható megtermett a vidéken, azt elrekvirálták a németek, azzal, hogy a lakosság éljen, ahogy tud.

  A kétségbeejtő élelemhiányt tetézte a tömeges tífuszjárvány.

  A białystoki teherpályaudvar raktáraiba özönlött a frontra szállítandó áru, és természetszerűen kialakult, majd virágzásnak indult a feketepiac. A vasút üzemeltetése jórészt német civilekre volt bízva, akikről nem lehetett azt állítani, hogy megvesztegethetetlen hazafiak.

  Mühldorf őrnagy ismerte a dörgést. A teherpályaudvarok romantikájának mindig kísérője volt egy kis lopkodás. Hébe-hóba, amikor egy-egy feketepiaci banda nagyon elkanászodott, föllógattatta vagy agyonlövette őket, hogy lehűtse a lelkesedést.

  Nátán szerény, „tisztességes közvetítő” lett eladók és vevők között, aki kicsiny, méltányos jutalékot kért a tranzakcióból. Gyerekjáték volt számára, hogy hetente legalább egyszer elugorjon vonattal a pár órányira levő Volkoviszkba, vigyen egy csomag ennivalót a családnak.

 

 

VOLKOVISZK,

1920

 

Jehúda Zadok visszazökkent a megszokott kerékvágásba, újra a tyúkok nyakát vagdosta.

  Éveken át csatáztak a hadseregek, vörösök, fehérek, ukránok, litvánok, lengyelek, hogy megkaparintsák a bukott cári birodalom darabkáit. Miközben egymást irtották, egyvalakit, a zsidóságot közös ellenségüknek tekintették. Ám a háború és forradalom utáni pogromok mellett a fél évszázaddal korábbi legszörnyűségesebbek is elhalványultak.

  – Ha zsidó az ember – mondta Jehúda Szofinak –, úgy látszik, nap mint nap újra szembe kell néznie a világ egész történelmével. – Jehúdának a húsvágó tőke melletti időnkénti vallási elragadtatásai enyhítették ugyan fájdalmát, gondolataiban azonban egyre ott motoszkált a családja jövője.

  Minden napok legszomorúbbika volt a sábbás, a temetőbe tett látogatások. A két legifjabb Zadok gyerek, Reuben és Besszi a háború vége felé halt meg az egyik tífuszjárványban.

  A temető ezüstös kérgű, levéltelen nyírfák ligetében terült el, göcsörtös ágaik úgy mutattak az ég felé, mintha gyötrelmes fohászra kulcsolódó ujjak volnának. A pogromok alatt a sírköveket kifordították, a sírokat kifosztották. A sírgyalázás mindennaposnak számított.

  Jehúda mindig a temetőkapunál várt, hogy Szofi magára maradhasson a két halott gyermekével. Szofi már régen megtanulta, hogyan kell elrejtenie a gyászát, de Besszi és Reuben elvesztése nem múló fájdalomként sajgott benne.

  Jehúdának mindig a családján járt az esze. Besszit és Reubent leszámítva mindenki túlélte a háborút, most azonban Jehúdát az nyomasztotta, hogy szét kell szórnia a családot mindörökre.

  Ő és Szofi nem mehet sehová. Palesztína? Szóba sem jöhet, Palesztína a fiataloknak való. A házasságközvetítők már nagyon sündörögtek, hogy társat keressenek Jehúda három lányának: Rifkának, Sárának és Idának. Nem voltak éppen lenyűgöző szépségek, és egy sóhét leányaiként aligha számíthattak fejedelmi férjre. Ráadásul a háború miatt Rifka már idősebb is volt, semhogy igazán kívánatos eladó lánynak számított volna.

  Jehúda remélte, hogy talán találnak maguknak egy ácsot, esetleg egy bőrdíszművest, vagy ha megfogják az Isten lábát, hát egy mészárost vagy kereskedőt. A lányaiért nem is aggódott olyan nagyon. Nem mintha nem lett volna gyöngéd és szerető apa. Napi imáiban azért könyörgött, hogy legalább egyikük maradjon ott Volkoviszkban, szüljön gyermekeket, és akkor talán idővel majd eltűnik Szofi tekintetéből a fájdalom.

  A legjobban a fiai sorsa aggasztotta. A három legidősebb fiú egyike sem arra haladt, amerre az apjuk szerette volna. Jehúda nem merte nyíltan bevallani magának, de Mordehai keserű csalódást okozott. Mire oda jutott, hogy leérettségizhetett a vilnai jesivában, Mordehai eltávolodott a vallásos élettől, hiába terelgette az apja olyan gonddal arrafelé. Nem lázadt föl, nem utasította el nyíltan, de határozottan eldöntötte, hogy nem lesz rabbi. Inkább valamiféle tanár és író akart lenni.

  Vilna a stetl egyik jellegzetes városkája volt, egy kicsiny Varsó, minden zugában tele a zsidóság örökségével, kultúrájával. Mordehai egy világi gimnáziumban kapott oktatói állást; heti rovata volt az egyik helyi lapban, és más területeken is tevékeny részese lett a vilnai zsidó közösség intellektuális életének.

  Az idő tájt Vilna különösen kedvezőtlen terep volt a zsidóknak. A várost a békeszerződés átadta a lengyeleknek, és ez elkeseredett küzdelmet robbantott ki Lengyelország és Litvánia között, melyben mindkét hadsereg gyilkolta a zsidókat, akiket lengyelek, litvánok egyaránt bajaik okozójának tartottak.

  Mordehai függetlenedésének végső bizonyítékait azok a levelek adták, amelyekben megírta, hogy udvarol egy módos, ám a vallási előírásokat nem tartó család leányának. Hová lett a világ, amikor egy apa már a fia házasságát sem hozhatja össze a maga feje szerint?

  Jehúda arra a következtetésre jutott, hogy bizony megváltoztak az idők. Talán nem is sikerülhetett volna megőrizni Mordehait a stetl fiának. No és mit számít ez, ha egyszer boldog a fia? Attól, hogy az apukája személyes jóváhagyása nélkül vesz el egy lányt, még nem dől össze a világ!

 

*

 

Adódott más meglepetés is a Zadok családban. Mathias, aki épp betöltötte a tizenhetedik évét, mindeddig a legtitokzatosabb egyéniség volt a családban. Csöndes, mély, álmodozó, nagyon kitartó és megbízható. Testileg is különbözött a többi Zadoktól, magasabb és erősebb volt. A háború végén, amikor Nátán már nem tudta vállalni a Poale Cion örökségét, mely ismét szervezkedni kezdett az egész övezetben, mindenki nagy meglepetésére Mathias lett a család cionistája. Megszervezett harminc volkoviszki fiatalt, és magára vállalta a vesződséges munkát, hogy pénzt gyűjtsön, megszerezze a vízumokat, átverekedje magát a bürokrácián, ami nélkül nem juthattak el Palesztínába. Immár Mathiast kérték föl előadónak a területi gyűlésekre. Mathiast delegálták küldöttnek a varsói nagy kongresszusra.

  Egy napon, amikor Jehúda és Szofi hazatért a temetőből, Mathias várta őket. A fiú egyébként tiszteletben tartotta a temetői látogatásaik utáni órákat, de ami most történt, arról haladéktalanul dönteni kellett.

  – Jó sábbátot, apu, anyu!

  – Jó sábbátot, Matti! Azt hittem, holnapig ott maradsz azon a szlonimi gyűlésen. Csak nem vonattal jöttél haza a sábbát napján?

  – Ugyan, dehogy. Tegnap este napnyugta előtt hazaértem. Sajnálom, hogy nem mentem el a zsinagógába az este. Sürgős megbeszélésünk volt Lufkáéknál.

  – Talán mondd el, mi nyomja a lelked, mielőtt kibújsz a bőrödből.

  – Először főzök egy teát – mondta Szofi. A tűzhelyen épp csak parázslott a tűz; Szofi megkotorta, benyúlt a fáskosárba egy kisebbfajta hasábért.

  – Asszony! Még tart a sábbát! Mióta szoktál ezen a napon főzni?

  – Szükségem van egy csésze teára! – ismételte még Szofi. – Egész héten imádkozhatsz a lelkemért, de most iszom egy teát.

  – Akkor én is iszom egyet – mondta Jehúda. – Nű, Matti, miféle világrengető döntések miatt kellett összejönni tegnap este Lufkáéknál?

  – A körzet adományt kapott Genfből, von Epstein bárótól, amiből még egy tagunkat elküldhetjük Palesztínába. Rám szavaztak.

  – Nátán ott volt?

  – Igen. Ritkán jön el, de ezúttal ott volt.

  – Ő is rád szavazott?

  – Nem, apu. Üvöltözött, hogy igazságtalan a döntés. Aztán elrohant. Amikor utolértem, elmondott mindennek. Apu, esküszöm, nekem fogalmam sem volt róla, hogy Nátán még mindig szeretne elmenni Palesztínába!

  Jehúda Zadok fölsóhajtott. Ez a sóhaj ezer év alatt fejlődött tökélyre az övezet zsidóiban. Mathias az ablakkeretnek támaszkodott, a kortól és a sok mosástól elvékonyodott függönyöket babrálta.

  – Nem baj – mondta pár pillanat múlva. – Nátán megérdemli, hogy ő menjen elsőnek. Mit számít, hogy én egy kicsivel később megyek? Azért eljutok Erec Iszráelbe.

  – Biztos vagy benne, hogy át akarod engedni Nátánnak a helyedet?

  – Igen.

  Jehúda szeretettel meglapogatta a fia vállát.

  – Azt mondtam a bajtársaknak, hogy ma este jöjjünk össze még egyszer. Biztos vagyok benne, hogy teljesítik a kérésemet, és Nátánt küldik helyettem.

  Szofi bekandikált a fiúk hálószobájába. Nátán ágya gyűretlen volt.

  – Vajon hol lehet? – kérdezte Szofi.

  – A fáskamrában – mondta Mathias.

  – A fáskamrában – ismételte meg gúnyos nevetéssel az apja. – Nátán a fáskamrában van.

  – Megpróbálok megint beszélni vele – mondta Mathias.

  – Ne, Matti, inkább sétálj egyet a barátnőddel! Majd én beszélek vele.

  Amikor Mathias kiment, Szofi és Jehúda csak bámult maga elé, az érintetlen teásbögrékre.

  – Látod, mi lesz belőle, ha a sábbát napján főzöl? – nyögte ki végül Jehúda.

  – Ami engem illet – mondta Szofi –, nem is bánom, ha Nátán elmegy, legalább nem hallgatja tovább ezt a bolsevik drecket. Már nagyon teletömték a fejét.

  – Lenin rendeletet hozott, hogy a Zsidó Letelepedési Övezet nincs többé. Akárhová utazhatunk Oroszországban, még Moszkvába is. Ki tudja, talán megváltozik a világ.

  – Jehúda, te nem vagy komplett! Azt hiszed, egy tollvonással meg lehet változtatni ezer év orosz történelmét? Oroszország akkor lesz jó hely a zsidóknak, amikor Szibériában nem havazik többé! Lehet, hogy Lenin meg tudja győzni az ukránokat arról, hogy oroszok, de a zsidókat soha.

  – Szóval mit is akarsz, asszony?

  – Azt, hogy vedd rá Nátánt, hogy utazzon el Palesztínába, mielőtt a kelleténél jobban belekeveredik ebbe a bolsevik ügyletbe. Mit képzel? Hogy Moszkvában virágesővel fogadják majd? Az oroszok a világ legnagyobb hazugjai!

  – Mi jár a fejedben, Szofi?

  – Mi? Mi? Nézz szét magad körül, Jehúda! Mindenki vetélkedik a megtiszteltetésért, hogy kiirtson minket. Ebből a helyből egyetlen nagy temető lesz. Minél hamarabb mennek el innét a gyerekek, annál jobb.

  – Nem értesz te semmit, Szofi.

  – Tudom, amit tudok!

  – Két malomban őrlünk. Szofi, a mi Nátán fiunk nem tudja, mit akar. Soha nem is tudta. Valószínűleg nem is fogja. Ha elmegy Palesztínába, én mondom neked, megbánja. Ha elmegy Amerikába, megbánja.

  Szofi értetlenül pislogott a férjére.

  – Nehéz szívvel mondom – folytatta Jehúda –, de Nátán a stetl fia. Tudja, hogyan boldoguljon ebben a légkörben, de ha máshová kerül, szerencsétlen lesz. Vannak, akik arra teremtettek, hogy itt szülessenek, itt éljenek és itt haljanak meg. Például te meg én.

  Könnyek szöktek Szofi Zadok szemébe.

  – Hadd menjen el Palesztínába! Nem tudok tovább élni, ha még egy gyermekem a volkoviszki temetőbe kerül!

 

 

AZ ÚT PALESZTÍNÁBA

 

VARSÓ,

1920

 

A most újjáteremtett Lengyelország aktívan és nyíltan antiszemita nemzeti politikát folytatott, s ezt a politikát a magáénak vallotta a lakosság túlnyomó többsége és a lengyelországi római katolikus egyház is. Varsóban azonban kevés híján négyszázezer zsidó élt, és a puszta szám a biztonság illúzióját nyújtotta.

  Varsóban a judaizmus lüktetően eleven életet élt, a legkülönfélébb formákban. Ott voltak a hosszú, fekete kabátot viselő, fekete szakállas hászidok dinasztiái. Ott voltak minden rendű és rangú eszme utcasarki filozófusai, minden rendű és rangú termék utcai árusai. A cionizmus minden filozófiai irányzatának megvolt a maga kiadványa, szószólója, kultúrterülete. Ott voltak a szocialisták, akik most akasztották össze a bajszukat a kommunistákkal. Volt egy rámenős szakszervezeti mozgalom, mely a nem szervezett munkások tízezreinek körében is népszerűségre pályázott. Volt néhány vagyonos zsidó is, de a nagy többség a szegénység határán élt. Elszórtan akadtak zsidó gengszterek és prostituáltak is.

  Varsó zsidó lakosságát Lengyelország és a korábbi oroszországi övezet menekülőinek szűnni nem akaró beözönlése duzzasztotta ekkorára. Minden újabb pogrom nyomán újabb ezrek érkeztek.

  Nátán Zadoknak tetszett Varsó. Itt el tudott vegyülni a magafajták tengerében, akik mind jiddisül beszéltek. A háromszáznál több zsinagógába, melyek egyszobás lyukaktól a hatalmas Tlomockij-templomig terjedtek, szakadatlanul áramlottak a hívők; negyven színház színpadán ágáltak a színészek; tucatnyi újság kürtölte világgá tiltakozását; száz iskola dagadozott a legkülönfélébb tárgyakat tanuló diákoktól.

  A Poale Cion összpontosítási körlete a város legszegényebb részében, a Miła utcában álló egykori bőrgyár régi épületében volt. A Poale Cion a hatalmas, kongó főcsarnokban, az üzemi konyha helyiségében és néhány oldalsó kis irodában folytatta a legszükségesebbekre szorítkozó tevékenységét. Alig tudtak megbirkózni a Palesztínába igyekvő fiatal kivándorlók áradatával.

  Szerencsésnek mondhatták magukat azok, akiknek barátaik vagy rokonaik éltek Varsóban, vagy volt elég pénzük szállodai szobára. A többség asztalokon, padokon és a padlón aludt, s élete legpocsékabb kosztját ette.

  Amikor összeállt és fölkészült egy háromszáz fős csoport, vonatot szerveztek nekik, az vitte el őket a cseh határon fekvő Pozsonyba. Egész úton énekeltek. Még Nátán is énekelt. Ez volt az első félelem nélküli vonatútja.

  És ugyancsak először került a szeme elé egy Rosie Gittleman nevű lány. A háromszáz kivándorló között mindössze negyven lány volt. Mivel a fiúk mind magasabbak és jobb külsejűek voltak nála, Nátán szentül hitte, hogy ő aztán semmiképpen sem tud majd közelebbi barátságba kerülni egyik lánnyal sem.

  Rosie Gittleman után nem forogtak a fiúk. Nem volt éppenséggel rút, de szépnek a legkevésbé sem lehetett mondani. Cingár volt, és elnyűtt. „Hogy lehet egy ilyen lányból palesztínai pionír?” – tűnődött magában Nátán.

  Először csak néhányszor összeakadt a tekintetük. Nátán nem is akarta elhinni, hogy egy lánynak őrá eshet a választása. Aztán egy kis ravasz manőverezéssel elérte, hogy Rosie mellé kerüljön.

  Nátánban megvolt a képesség, hogy az ismeretség első néhány órájában akárkit megszédítsen. A lány nem sokat tudott az irodalomról, úgyhogy itt volt a lehetőség. Rosie-ra szemlátomást kellő hatást is gyakorolt.

  Nátán meglepetéssel tudta meg, hogy másfél évvel korábban a lányt tüdőbajjal elküldték Zakopanéba. Zsidó lévén, nem. kaphatott rendes szanatóriumi szobát, hanem egy penzióban töltött el hat hónapot.

  Rosie mereven ortodox családja bizonyos volt benne, hogy életük hátralevő részére egy vénlány szakadt a nyakukba. A lányuk azzal okozta az első meglepetést, hogy túlélte a betegségét, és gyógyultnak nyilvánították. Miután ezt az ütközetet megnyerte, volt benne annyi kurázsi, hogy szembeszegült zsarnoki apjával, és kinyilvánította szándékát, hogy kivándorol Palesztínába.

  Mire a vonat elhagyta Krakkót, és átkacskaringózott az Alacsony-Kárpátok hágóin, Nátán és Rosie már nagy ügyességgel ért és simult egymáshoz, úgy, mintha észre sem vennék.

 

 

POZSONY

 

Szinte mindenki szundikált, amikor mintha hirtelen. áramütés vágott volna végig a vagonokon. Átjutottak a lengyel határon! Az éljenzés búcsúzóul odavetett átkokkal keveredett. De némi sajnálat is volt bennük, ahogy egy-egy anya vagy testvér képe átfutott rajtuk. Nátánba is váratlan fájdalom nyilallt.

  Csak a jó Isten tudja, mi vár ránk. Talán mégis inkább Varsóban kellett volna maradnom. Akármilyen rosszra fordulnak is a dolgok, Varsó mindig kínál valami kis biztonságot. Talán, ha hamarabb találkoztam volna Rosie-val, megbeszélhettük volna a dolgot, együtt Varsóban maradhattunk volna. Talán… talán…

  A vonat átrobogott Csehszlovákián, az egyik olyan új államon, amelyet a fölbomlott Osztrák–Magyar Monarchia maradványaiból raktak össze a háború végén.

  Hajnalban megálltak Pozsonyban. A Duna mellett fekvő város három ország kapuja volt, jelenleg Szlovákia fővárosa. A fiatalok kiszálltak, hogy kinyújtóztassák a tagjaikat, és ott ténferegtek az állomáson, várva a következő vonatot, amely majd átviszi őket a Dunán.

  A korán érkező vasúti munkások még alig ébredtek föl, dühödten szürcsölték a kávénak csúfolt híg löttyöt, és dúltak-fúltak, hogy már megint itt egy „zsidó vonat”.

  A „piszkos zsidó” megjegyzések egyre hangosabbak és durvábbak lettek. A kivándorlók, akiket figyelmeztettek, hogy ne keveredjenek bele semmibe, szoros körbe húzódtak össze. Ez csak fölbátorította a munkásokat, és elkezdődött a lökdösődés, taszigálás.

  A pionírok között volt pár tucat megtermett ifjú legény, akikből hiányzott minden hajlam a meghunyászkodásra. Az egyikük, Misa Polokov, aki az út során már eddig is egyre nagyobb vezetői tekintélyt szerzett magának, kikapta a szlovák banda főkolomposa kezéből az ásót, és kevés híján lecsapta vele a fejét.

  A rákövetkező csetepatéban a szlovákokat egészen szokatlan módon elagyabugyálták. Nátán elillant a közelből, úgy tett, mint aki védő sorfalat állít föl a lányok körül. Eddig még sohasem látott olyat, hogy egy zsidó megüssön egy gojt, és még kevésbé olyat, hogy leüsse, sőt a földön meg is rugdossa. Jóleső látvány volt, ugyanakkor nagyon ijesztő is. Mi lesz, ha ezt megtudják a városban, kitódul a csőcselék, és lemészárolja őket? Nátán megdermedt a félelemtől, de aztán megérkezett a katonaság.

  A pionírokat gyorsan fölterelték egy szerelvényre, és katonákat állítottak az őrzésükre, amíg a vonat felgördült egy vasúti kompra, és átúszott a Dunán.

  Nátán mogorván magába húzódott. Bátrabban is viselkedhetett volna a verekedés alatt. Most már nagyon szeretett volna nagynak látszani Rosie Gittleman szemében.

 

 

BÉCS

 

Bécs, egykor az emberiség legjavának Mekkája, most félholtan hevert a háború után. Az álmok városában bedeszkázott ablakok sorakoztak, és éhség mardosta az embereket.

  A fiatalokat egy nyilvános fürdőházban helyezték el, és a tífuszjárvány elleni óvintézkedésként tetvetlenítették is őket. A ruhájukat kifőzték egy karbolsavval tele üstben, majd gyűrötten, kifakulva és orrfacsaró szagúan kapták vissza.

  Az élelem naponta háromszor egy szelet kenyér és egy tányér gyanús küllemű, sötét folyadék volt, melynek néhány levélke úszott a tetején. A harmadik nap végére már mindenki szédült az éhségtől. Nátán önfeláldozó gesztussal Rosie-nak adta az adagjai legjavát.

  Misa Polokov, akinek a harmonikája szinte el sem hallgatott, mióta elindultak Varsóból, vitathatatlan vezérré lépett elő a pozsonyi csetepatéban tanúsított dicsőséges viselkedése után. Misa összeállított egy kis csapatot, benne Bertha nevű húgával és Nátánnal, és szétnéztek a városban, hol lehetne keríteni valamit. A Práter Park sarkán fölfedezték a nagy forgalmú feketepiacot, ahol a parasztok megkopasztották a kevésbé szerencsés városiakat. Ékszerektől a régiségekig mindennel fizettek az élelemért, csak a pénz nem ért semmit.

  Misa, miután megbeszélte a helyzetet a csapatával, úgy vélte, a Práter Parkban képtelenség volna elmarni valamit és elrohanni vele. Így hát a városból kivezető különféle útvonalakat kezdte tanulmányozni. Az országúti rablás volt a kínálkozó megoldás.

  A bürokratikus hercehurcák és a rossz vasúti összeköttetés miatt a fiatalok kénytelenek voltak egy ötödik napra is Bécsben maradni. A fürdőházban már mélypontra jutott a helyzet, amikor egyszer csak megjelent egy szekéren Misa meg fél tucat víg cimborája, köztük Bertha és Nátán, velük pedig egy akkora sertés, amelyből egy kisebb hadsereg is jóllakhatott volna. A szekéren érkezett továbbá egy hordó kisüsti is.

  Társai faggatózására Misa bevallotta, hogy bizony előre megfontolt szándékkal lesben álltak egy elhagyatott mellékúton. Elkapták a szekér szerencsétlen gazdáját, megkötözték, betömték a száját, elvitték a közeli falu templomába, fölhúzták a toronyba, és ott hagyták himbálózni, vagy tizenöt méterrel a föld fölött.

  Ezután kellett megválaszolni egy rendkívüli súlyú etikai kérdést. Nevezetesen, hogy kóserré lehet-e tenni egy sertést. A probléma megvitatására egy ad hoc rabbitanácsféle ült össze.

  Az éhségtől szédelgő és egy pohárka kisüstitől majdnem eszméletét vesztett Nátán Zadok briliánsan játszotta az ördög ügyvédjét, meggyőzendő bajtársait arról, hogy nem ez az a pillanat, amikor makacsul ragaszkodniuk kell az ősi előírásokhoz.

  – Az Úr gyakran álruhába öltözteti az ő rejtélyeit, és kifürkészhetetlenek az ő útjai. Amikor elkaptuk ezt a sertést, még tehén volt. A szemünk láttára változott át. Miért tesz próbára bennünket így az Úr? Hogy lássa, van-e bennünk elég kurázsi, hogy eljussunk Palesztínába, ami pedig nem valószínű, ha nem esszük meg ezt a tehenet. Miután ilyen messzire eljutottunk, nem hagyhatjuk cserben az Urat!

  Ahogy a bajtársak kiürítették a kisüstis hordót, Nátán szavai egyre inkább világosságot keltettek bennük. Sőt az állat percről percre tehénszerűbb lett.

  Szavazást tartottak, és lám, a túlnyomó többség egyetértett abban, hogy ez az állat csakugyan egy sertésnek álcázott tehén. Mindenki a szülei és rabbijai bocsánatát kérte magában. Az állatot nagy tisztelettel elnevezték a megboldogult cár atyuska után Miklósnak, majd pedig Bécs városának történelmében egyedülálló módon ez lett az első sertés, melyet egy városi közfürdőben vágtak le és sütöttek meg.

  Misa harmonikája rázendített, és akik még bírták, táncra perdültek. Számos fiatal, aki nem szokott hozzá a tiltott étel gondolatához vagy ízéhez, diszkréten kivonult a mosdóba hányni.

  Amikor a mulatság a tetőfokára hágott, akkor érkeztek meg a Poale Cion tisztségviselői, hogy bejelentsék: sikerült találni egy Triesztbe menő vonatot, a Bahnhofon várja őket.

  – Csodálatos voltál ma este, Nátán – mondta köntörfalazás nélkül Rosie Gittleman, és a fiú vállára hajtotta a fejét. Nátán összeszedett magában annyi bátorságot, hogy átölelje Rosie-t, aztán egy idő múlva Rosie lejjebb csúszott, és Nátán ölébe hajtott fejjel aludt el, a fiú pedig még sokáig cirógatta a haját.

 

 

TRIESZT

 

Ahogy a vonat elindult Bécsből, a fiatalok dalra fakadtak. A hasuk tele volt, a táj fenségesen szép. A vonat lassan kanyargott át az édes illatú magaslati réteken az Alpok festői csúcsai alatt Trieszt kikötője felé, ahol majd hajóra szállnak.

  A vonatút húsz órája alatt Nátán egyre jobban aggódott Rosie miatt. A lány eleve törékeny alkatú volt, és most szemlátomást nem érezte jól magái. Lázasnak játszott, és holtsápadt volt.

  – Ne aggaszd magad, Nátán! Biztosan ettől a sok lejtőtől-emelkedőtől van. Emlékszem, amikor először mentem föl Zakopanéba a tüdőbajommal, egészen elszédültem a hegyektől. Majd elmúlik.

  Mire elhagyták Ljubljanát, Nátán már határozottan megijedt.

  – Szerintem Triesztben meg kéne nézetned magad egy orvossal.

  Rosie hajthatatlan volt.

  – Nem. És nehogy eljárjon a szád a többiek előli. Ha egyszer idáig eljöttem, nem létezik, hogy ne szálljak föl arra a hajóra!

  – De Rosie, olyan fehér vagy, mint a fal!

  – Ha szólni merészelsz a többieknek, soha többé szóba sem állok veled!

  Nátán megpróbálta kiverni a fejéből az aggodalmat. Milyen bátor lány, gondolta. Életében először hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak egy bizonyos tiltott irányba. Egy ilyen asszonnyal az oldalán Palesztína már nem is látszana olyan ijesztőnek. És talán, csodák csodája, esetleg Rosie-nak is ő kell, őrá van szüksége. Együtt át tudnák vészelni az eljövendő nehéz időket. Aztán megszidta magát. Teljes képtelenség, hogy ilyen nagyravágyó terveket forgat a fejében!

  Trieszt ingatag helyzetű földdarab volt. mely az idők során kézről kézre vándorolt a különböző győztes birodalmak között. A háború után egy földsávval együtt a győztes Olaszországhoz csatolták. Ennek következményeképpen azonban a kikötő elveszítette természetes hátterét, Szlovéniát. Trieszt volt a tartomány éltetője, de most pangott.

  A gazdasági pangással mindig együtt járt a politikai hangoskodás. A városban a fiatalokat ismerős felfordulás fogadta. A bolsevik forradalom hosszú keze immár elérte a Balkánt. Minden falon kommunista jelszavak éktelenkedtek, és az állandó tüntetések nyomában az utcákat frissen hullott hóként borították a röplapok. A hajók legénysége, mely általában a kommunistákat támogatta, bénító sztrájkokat szervezett. Mindeme zűrzavart éktelen handabandázás kísérte.

  Mindazonáltal a cionisták itt jól meg voltak szervezve, és az általános helyzetet is jobbnak lehetett mondani. Trieszt lett a fő indulási kikötője mintegy negyvenezer orosz és lengyel zsidónak, a harmadik palesztínai kivándorlási hullám, a harmadik alija résztvevőinek.

  Misa és Bertha Polokov néhány társával együtt szintén észrevette, milyen rossz bőrben van Rosie. A lány azonban elhessegette őket, és néhány Triesztben töltött nap meg némi rendes koszt után úgy látszott, javul az állapota.

  Egy hét elteltével befutott a kikötőbe a Padua nevű olasz teherhajó, melynek Izraelbe kellett vinnie a kivándorlókat. A nyitott felső fedélzeten helyezték el őket. Szárított élelmet kaptak, meleg kosztra nem volt lehetőség. Az illemhelyek ideiglenesen összetákolt bódék voltak, melyek egyenesen a tenger fölé nyíltak. Az ágyak vékony gyékények, fölöttük a kék ég. Gionelli kapitány és legénysége barátságosan viselkedett. Misa Polokov közbenjárására a kapitány a rendelkezésükre bocsátotta a fedélzeten levő összes ponyvát, abból fedelet húzhattak maguk fölé, hogy megóvja őket az elemektől.

  A Padua a legkevésbé sem volt luxushajó, de semmi sem hűthette le a pionírok tomboló lelkesedését, ahogy a hajó elhúzott a mólótól, és megindult ki az Adriára. Noha végig a part látótávolságában maradtak, mégis úgy érezték, ezzel mindörökre elszakadt a kötelék, mely a stetlhez és az üldöztetéshez kötötte őket.

  Kis csoportokra tagolódtak, tanultak, vitatkoztak, énekeltek, táncoltak. Nátán elemében volt, egyik közönségtől a másikig ment, előadást tartott bármiről bárkinek, aki meghallgatta.

  A tengeren töltött harmadik napon az északról lezúduló szél, a meltemi fölkavarta a tengert, dobálta a Paduát, és az Otrantói-szorosban csúf viharrá erősödött. Minden abbamaradt, a fiatalok émelygő gyomorral, fázósan bújtak össze. Végül aztán áldott nyugalom ereszkedett a tengerre, az égbolton fölragyogtak a csillagok, és a hajó simán haladt tovább a görög partok mentén.

  A legénység és az utasok között a nagy vitatéma a kommunizmus kontra cionizmus volt. A lenini Kommunista Internacionáléhoz való csatlakozás ára az etnikum megtagadása lett volna.

  – Képtelenség! – hangoztatta Nátán. – A zsidó az zsidó, az olasz az olasz! Nem lehet egyszerűen fölszámolni egy egész etnikumot, csak ha magát a kultúrát is megsemmisítjük. Lenin nem normális!

  És ez így ment tovább, ahogy folyt a küzdelem az európai elmékért, ezúttal a szocializmus és az oroszországi eredetű, újsütetű kommunizmus között. Mindeme viták kevéssé érdekelték a szerelmeseket, akik kettesével félrehúzódtak. A jó közösségi érzékű Gionelli kapitány megengedte a pároknak, hogy a mentőcsónakokban aludjanak.

  – Fontos elhatározásra jutottam – mondta egy este Rosie Nátánnak. – Szerintem az is jó cionista lehet, aki nem ugrik neki a földnek, hogy termővé tegye. Kellenek majd nekünk városok, gyárak, kórházak is, nemcsak gazdaságok!

  – Igen, de mindaz, amit megtanultunk, a földön alapszik – felelte Nátán.

  – Be kell vallanom, lehet, hogy nekem túl nehéz volna a kibucélet – mondta Rosie. – Lehet, hogy Jeruzsálemben keresek majd munkát.

  – Száz százalékig egyetértek a döntéseddel – mondta Nátán. – Ami engem illet, gondolom, én gazdálkodni megyek majd.

  – Miért, mi bajod Jeruzsálemmel?

  – Amennyire tudom, tele van hászidokkal. Olyan volna, mintha átköltöznék egy másik stetlbe.

  – Akkor mit szólnál Tel-Avivhoz? Ott máris tízezer zsidó él.

  Nátánnak most hatolt el a tudatáig, hogy amit Rosie mond, az összhangban van a tulajdon titkos gondolataival.

  – Tel-Avivon már érdemes elgondolkodni – jegyezte meg.

  – Ne tekintsd tolakodásnak, Nátán, de egy ilyen ismeretlen helyen két ember együtt talán könnyebben boldogulhat, mint külön-külön.

  Nátán elvörösödött, fürkésző tekintettel nézett a lányra. Rosie szemérmesen lesütötte a szemét.

  – Senki sem állította, hogy az ember városban nem lehet jó cionista – jelentette ki végül a fiú. – Talán beszélgessünk erről még egy kicsit, jó?

  Rosie bólintott és Nátánnak majd kiugrott a szíve a helyéből. A lány odanyúlt, megcsippentette az arcát. A fiú lassan elhúzódott.

  – Semmi baj, Nátán. Mindenki tudja, milyen nagyra becsüllek. Ne tekintsd szemérmetlenségnek, de Gionelli kapitány azt mondta, miénk lehet az utolsó mentőcsónak.

  Ez volt Nátán életének legcsodálatosabb éjszakája. Egymás mellé feküdtek, a tisztesség határain belül összebújtak, és egymást átölelve feküdtek hajnalig.

  Ahogy a Padua továbbtöfögött a Krétai-tengeren, a meltemi semmivé foszlott ugyan, ám a tenger újabb félelmetes meglepetést varázsolt elő feneketlen zsákjából. Arábia mélyéből, a sivatagokból enyhe fuvallat, a kamsin lebegett ki a tengerre, és tükörfényesre simította. Izzóan forró lett a levegő. A ponyva sem nyújtott enyhülést, ahogy negyvenöt fokra emelkedett a hőmérséklet. A legénység időnként tengervízzel lelocsolta a fiatalokat, de ez pár perc múlva már szinte semmit sem ért.

  Az énekszóból kínlódó dünnyögés lett. A fedélzet vaslemeze úgy áthevült, hogy járni sem lehetett rajta. Két gyötrelmes napba telt, amíg elérték Ciprust. A leggyöngébbek állapota gyorsan romlott. Feljött egy orvos a fedélzetre, megvizsgálta őket, és erősködött, hogy két lányt és az egyik fiút napszúrással kórházba kell vinni. Rosie elbújt a vizsgálat elől.

  Famagustában, amíg a Paduába beraktak egy rakomány téli burgonyát, a pionírok föl tudták üdíteni magukat a szárazföldön friss vízzel, zuhannyal, egy árnyékban töltött nappal és rendes étellel. Föllelkesülve tértek vissza a hajóra, abban a tudatban, hogy már nem egészen két nap alatt elérik Jaffát.

  Miután kifutottak a tengerre, visszatért a kamsin gyilkos hősége. Estére Rosie hőgutát kapott, és elvesztette az eszméletét. Nátán most már nem fedezhette tovább. Sírva elment Misához. Gionelli kapitány kiürített egy kabint a lánynak a magáé mellett, és miután még vagy fél tucat fiatal rosszul lett, előreszólt rádión Jaffába, hogy álljon készenlétben orvosi segítség.

  Nátán egyfolytában vízzel törölgette a lány arcát és verejtékben úszó testét, úgy próbálta lehűteni, de Rosie-n magas láz tört ki, amit hidegrázás követett, és az út hátralevő részét delíriumos állapotban töltötte.

  A harmadik alija megviselt résztvevői fölsorakoztak a Padua korlátja mellett, a legtöbbjük nem is leplezte könnyeit, ahogy a látóhatáron megjelentek az első foltocskák, aztán összeálltak partvonallá. Fehér épületek hullámzó sorát vették ki egy hegygerincen, aztán kidugta a fejét egy minaret is. Ahogy lassan haladtak Jaffa felé, Sion megpillantásának örömébe belevegyült a hét beteg társukért érzett szorongás. Rosie állapota különösen aggasztott mindenkit.

  Ráadásul volt valami tagadhatatlanul barátságtalan ebben a vidékben, ebben a mozdulatlan levegőben, amely már a tengeren megcsapta őket. A hőség, a kietlenség, a szürkeség és nyomottság nem illett Palesztínának abba a látomásába, mely egész életükben a szemük előtt lebegett. Amikor a szemük elé tárult az ígéret földje, csak egy ősöreg, lepusztult tájat láttak, mely mozdulatlanul aszalódik a kegyetlen napsütésben.

  A döbbent csendet a horgonylánc csörgése törte meg, ahogy leszaladt, belecsobbant a vízbe. A kikötő, már amennyire kikötőnek lehetett nevezni, alig volt több egy hullámtörő gátnál és néhány raktárépületnél.

  Elsőként a kikötőparancsnok motorosa sietett üdvözlésükre, rajta egy orvoscsapattal és a brit hatóságok embereivel. Miután megvizsgálták a hőguta áldozatait, eltekintettek a partraszállási formaságoktól, hogy gyorsan levihessék őket a hajóról.

  Gionelli kapitány és Misa félrevonta az angol őrnagyot, és megkérték, hadd szállhasson partra Nátán is Rosie-val. Az angol egy pillanatig dörmögött, aztán beleegyezően bólintott.

  Nevé Sálomba vitték őket, Jaffának abba a negyedébe, amelyet a cionista letelepítési részleg megvásárolt az araboktól. A kórház voltaképpen egy jókora arab ház volt, nemrégen vette meg a Hadassza nevű amerikai zsidó nőegylet, mely arra vállalkozott, hogy orvosi ellátást biztosítson a palesztínai zsidóknak. A kórházban tíz ágy volt, személyzete két amerikai orvosból és öt ápolónőből állt.

  A fiatalok sorra magukhoz tértek, Rosie Gittleman állapota azonban válságos maradt. A második éjszakán csak annyi időre tért magához, hogy megismerje Nátánt.

  – Sikerült, Rosie! – mondta Nátán. – Itt vagyunk Erec Iszráelben!

  Rosie ajka nagy nehezen mosolyra rándult. Aztán meghalt.

 

 

PALESZTÍNA

1920–1921

 

Ez bizony nem tejjel-mézzel folyó Kánaán volt. A valóságban Palesztína elhanyagolt, lepusztult, a nap hevétől töredezett, mocsaraktól tagolt vidék volt. A feudális arab hűbérurak küzdöttek mindenféle haladás ellen, amelyet az újonnan érkező zsidók behozhattak volna, mert ők szívesebben szipolyozták saját tespedt, kishitű népüket.

  Az angolok, akik immár nemzetközi mandátum alapján kormányozták az országot, nyíltan az arabokkal szimpatizáltak, és hagyták, hogy az arab bandák büntetlenül fosztogassák a zsidóságot. A jeruzsálemi mufti, egy véresszájú muzulmán pap fröcsögve szította a gyűlöletet, és országszerte egymást követték az újabb és újabb zavargások.

  Az idősebb zsidó telepesek a stetl mentalitásának jó részét átültették Palesztínába. Az ő tulajdonukban voltak a nagy magángazdaságok, szőlők, gyárak, és ahogy eddig, ezután is szívesen alkalmazták az olcsó arab munkaerőt.

  Egy zsidó ingatlanügynökség a lehető leggyorsabban igyekezett földet felvásárolni a birtokuktól távol élő arab földbirtokosoktól, de az új zsidó bevándorlók már így is hosszú sorokban várakoztak, hogy mikor hozhatják létre az új településeket.

  Nátán szemében úgy festett az egész, mintha a stetl rémségeit kellene újra átélnie. Egy kicsiny, elszegényedett zsidó közösséget látott, mely nem képes befogadni az új, ifjú idealisták áradatát.

  Nátán Zadok azt látta, hogy a zsidóknak védőfalak mögött kell megbújniuk, hogy az utak éjszaka járhatatlanok, nappal viszont elviselhetetlen a hőség. Tel-Aviv szánalmas kis város volt, minimális kulturális élettel, szórakozási lehetőséggel. A lengyelek, kozákok, oroszok és ukránok zsidógyűlölete helyett ott volt az araboké, méghozzá bőségesen. Nem volt föld, ahová menjen az ember, és nem volt miből megélni.

 

*

 

  – Fölvettek őrnek – mondta Misa Nátánnak, egy hónappal a megérkezésük után. – Bertha is velem jön, szakácsnőnek. Te is kaphatsz állást.

  – Mit fogsz őrizni?

  – Egy zsidó tulajdonban levő narancsültetvényt a szüret és csomagolás idején. Védekezni kell az arab tolvajok és a fosztogatók ellen.

  – Én azt sem tudom, melyik végén sül el a puska. Veletek megyek, ha legalább narancsot szedhetek.

  – A munkások mind arabok.

  – A zsidó gazdaságban nem dolgoznak zsidók?

  – Tavaly voltak, de a Szakszervezeti Szövetség megpróbálta beszervezni őket.

  Nátán csak a fejét rázta.

  – Ezért jöttünk Palesztínába, hogy a zsidók zsákmányoljanak ki minket?

  – Még csak egy hónapja vagyunk itt, Nátán. Majd megváltoznak a körülmények. Tudtuk, hogy az elején nem lesz aranyéletünk.

  – Nincs szükségem tőled cionista prédikációra – vetette oda Nátán. – Palesztína tele van zsidó kizsákmányolókkal, arab kizsákmányolókkal és angol reakciósokkal. Mind fütyül ránk. Csak a vérünket szívják, hogy meggazdagodjanak rajtunk.

  – Te meg ne tarts nekem bolsevista prédikációt – vágott vissza Misa.

  – És még ha létrejön is egy szakszervezet, ez azt jelenti, hogy azon nyomban egymásba szeretünk az arabokkal?

  – Nem mehetünk vissza, Nátán! Lengyelország, Fehér-Oroszország és Ukrajna zsidó vérben fürdik. A mostani pogromok szörnyűségesebbek, mint az 1880-asak vagy akár az 1905-ösök!

  – Nem, vissza nem mehetünk. Vállald csak el azt a munkát, Misa!

  – És te?

  – Vannak itt rokonaim valahol, tudom a címüket. Elmegyek koldulni hozzájuk, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

  Nátán első unokatestvérei, a marjupoli Borokov fivérek a háború előtt, a második alija során jöttek ki Palesztínába. Sidney a jó hírű jaffai Herzliyya Gimnáziumban volt tanár, ahová a stetl tehetősebb zsidóinak egy része küldte tanulni gyermekeit. Mint Palesztínában minden, a gimnázium is fuldoklott a pénztelenségtől.

  Sidney Borokov rendes, jóravaló ember volt, egy halom gyerekkel, alacsony fizetéssel és semmi befolyással. Nátánnak nem volt olyan képesítése, amellyel a gimnáziumban dolgozhatott volna, ahol már így is hemzsegtek a rosszul fizetett tudósok és más értelmiségiek. Sydney, miután egy hétig hallgatta Nátán beszámolóját Rosie Gittlemanról és tragikus szerelmükről, elvitte a fiút a fivéréhez, Morrishoz.

  Morris Borokov egyike volt a kevés befutott zsidó üzletembernek. Tel-Aviv szélén, a német felső középosztály kolóniájában volt villája. Sidney és Morris, Morris és Nátán kölcsönösen nem volt elragadtatva egymástól. Morris elsősorban szénimporttal foglalkozott. „Gevalt! – gondolta Nátán. – Itt van újra Marjupol, csak rosszabb kiadásban.”

  Az első unokatestvéri kapcsolat bizonyos kötelezettségekkel járt, így hát Morris beszállásolta Nátánt az arab cselédséghez, aztán egyfolytában panaszkodott, hogy milyen rosszul megy az üzlet. Megvoltak benne ugyanazok az ellenszenves tulajdonságok, mint az apjában, és hírhedetten kiszipolyozta a munkásait. Néhány kínkeserves nap után Nátán döntésre jutott. Morris kuzin szíves örömest kifizette neki a vonatjegyet, csak hogy menjen el Jeruzsálembe, sőt még pár fontnyi költőpénzt is hozzátett.

 

*

 

A vonat átkanyargott a júdeai dombvidék fenséges szurdokai és festői völgyei között, és Nátán hangulata javulni kezdett, ahogy fokozatosan úrrá lett rajta Jeruzsálem közelségének tudata, hatalmába kerítette a város misztikus ereje.

  Jeruzsálem! Az arany Jeruzsálem! Miért tartott ilyen sokáig, amíg eljöttem hozzád? Nátán nem is értette. Hiszen a városban rengetegen beszélnek jiddisül, és bizonyára akad munka is.

  Nátán mámora azonban rövid életű volt. Jeruzsálem kopár hegyek között álló, ijesztő szelek söpörte város volt, csupa kápráztató kő és por. Még nem tért magához abból, hogy a háború alatt a lakossága egyharmadát elpusztította az éhínség és a járványok. Koldusszegény város volt, magányos és mindentől távoli, csak azoknak való, akikben olthatatlan hit lángolt.

  Az arany Jeruzsálem fényét elhomályosították a, hosszú évszázadok dúlásai, és föltámadása – ha egyáltalán eljön – még messze volt. Nátán az óváros zsidó negyedében talált szállást. Ez az oszmán falakkal körülvett néhány négyzetkilométer az egész világ legtarkább vallási egyvelegét tartalmazta. Rövid gyaloglással lehetett eljutni a Siratófalhoz, de az út biztonságos volt, mert kellően nagy számban jártak rajta.

  A fallal körülvett városrészben éltek a szegények legszegényebbjei, akik máról holnapra tengették az életüket. A hászidok és a legortodoxabb zsidók hosszú sorai rótták az utat a falhoz és vissza, hosszú, komoran feketéllő kabátjukban, fejük az ima ütemére bólogatott, hódprémes, fekete kalapjuk széles karimája alatt lobogott a pajeszuk. Ezek az emberek, akiket főleg a nagyvilág zsidóságának jótékonysága tartott életben, elmélkedéssel és imádkozással töltötték az életüket.

  Nyomasztó, gyanakvó hely volt ez, ahol az ember óvatosan járt a mocskos utcákon, mindig a hátában érezte a sötét, átható, ellenséges tekinteteket.

  A fal másik oldalán klikkek voltak: a különböző vidékekről érkezett zsidók csoportosulásai, bokharaiak, jemeniek, marokkóiak, szíriaiak, lengyelek, mindegyik a maga erődítményként védett kis negyedében.

  Nátán nem talált vigaszt itt sem. Ezen a helyen akkor maradhat meg az ember, ha hamis vallási ígéretek mocsarába akar fulladni, gondolta Nátán. Vagy a legjobb esetben idejöhet meghalni.

  Munka szemmel láthatóan nem akadt a számára. A vallási csoportok megközelíthetetlenek, életkörülményeik lehangolóak voltak, iskoláikban a közülük valók tanítottak.

  Két csalódott hét után Nátán fülét-farkát behúzva menekült Jeruzsálemből.

  A rákövetkező hónapokban dolgozott segédmunkásként út- és vasútépítők között, hordott homokot középületek betonozásához, meszelt házakat, fektetett vízvezetékeket, aprított követ nagykalapáccsal. A munkásokat éhbérért dolgoztatták, és mindig fenyegetett a zavargások veszélye.

  Hét hónappal azután, hogy Izrael földjére érkeztek, Misa megkereste Nátánt, aki éppen árkokat ásott Hadera közelében.

  Misa elmesélte, hogy a húga, Bertha beleszeretett egy kibuctagba, egy kibucnyikba, és letelepedett a kibucában. Csodák csodája, Misának és Nátánnak is sikerült ott helyet találni.

  – Jobbkor nem is hozhattad volna ezt a hírt. Hová kell mennünk?

  – Észak-Galileába. Egy Hermon nevű kibucba.

  – Hermonba?! – kiáltott föl Nátán. – Az istenért, Misa, hiszen az csak pár kilométerre van Tel-Haitól, ahol a mészárlás volt! – A nemrégen történt zsidó–arab összecsapásra célzott. – Szerintem jobb volna várni, amíg megnyílik valami újabb terület. Hermon az oroszlán karmai között van!

  – Talán a Messiást is megvárhatnánk! – vágott vissza Misa. – Torkig vagyok ezzel az itteni szarakodással. Hermonban legalább végre cionisták lehetünk, azt tehetjük, amiért idejöttünk!

  Nátán sátra mellett végeérhetetlen árkok vártak kiásásra.

  – Számíts rám is – mondta végül. – Veled megyek Hermonba.

 

*

 

A cionista letelepítési részleg ellátta Nátánt és Misát egy-egy hálózsákkal és ágyneművel, valamint a leglényegesebb holmikat tartalmazó hátizsákkal. Kibucról kibucra kellett észak felé haladniuk. Az út legnagyobb részén mást sem láttak, mint a Jizreel-völgyben gomba módra szaporodó új településeket. A pionírok ádáz harcot vívtak a mocsarakkal, az arab hanyagság évszázados eredményeivel. Kezdetleges körülmények, nélkülözés közepette éltek. Néhány régebbi kibuc azonban már jelentős fejlődést mutatott, és a táj barna kopárságát itt-ott zöldellő foltok tarkították.

  A Genezáret-tó északi szelén útba ejtettek egy Deganya nevű kibucot, mely tengerszint alatt feküdt, mintegy természetes melegházban. Deganya buján zöldellt, tele volt datolyapálmákkal, banánligetekkel. Ez volt a palesztínai kibucok „anyja”, immár tizenkettedik prosperáló évében. Ez volt az a fajta település, az az Édenkert, amelyről a kivándorlók annak idején otthon, a stetlben ábrándoztak, egyike a cionizmus eddigi néhány kézzelfogható eredményének.

  Deganyától északra vad, veszélyes vidék terült el. Konvojt alakítottak, hogy elvigyék Misát, Nátánt meg némi felszerelést az utolsó településre, mely a Hermon kibuc nevet viselte. A Hula-tó, majd egy ocsmány mocsár következett, aztán pedig az út vége: Hermon kibuc.

 

*

 

A Hermon egy kicsiny, de impozáns, háromezer méter magas hegy lejtői, három különböző terület: Palesztína, Libanon és Szíria találkozásánál nyújtózkodtak. A Hermon lábainál kisebb-nagyobb, elszegényedett síita muzulmán és drúz falvak húzódtak meg, védekezőn belesimulva a meredek hegyfalakba. A századforduló után a zsidók fölállították a Hasomer, avagy őrködők nevű elit lovasalakulatot a magányos, távoli települések védelmére. Tagjai lóháton közlekedtek, arabul beszéltek és beduin burnuszt hordtak. Legendás ravaszsággal bántak el a rablókkal, fosztogatókkal. A Hasomer egy csapata cionista településeket hozott létre Tel-Haiban és Kefar Giladiban. A zsidóságnak ezeket az előretolt állásait heves arab támadások érték, és miután súlyos veszteségeket szenvedtek el, az őrködök kénytelenek voltak föladni őket.

  Néhány kilométerrel Tel-Hai és Kefar Giladi után állt Hermon kibuc, mely mindeddig sikeresen verte vissza a támadásokat, és megmaradt a legtávolabbi palesztínai zsidó településnek. A kibuc határán túl feküdt Bánjász, egy csodálatos oázis és grotta, ahol a lefolyó hegyi patakok egyesültek, hogy később a Jordán folyó váljék belőlük. Ez a vidék egykor Dán bibliai törzséé volt, most a senki földje. Dán, Bánjász és egy, a rómaiaknak ellenállt ősi hegyi erőd romjai egyaránt csak néhány percnyire voltak a kibuctól.

  Noha a Genezáret-tótól a Hermon-hegy lába mindössze huszonnégy kilométernyire volt, a klíma drasztikusan megváltozott, a tengerszint alatti féltrópusiból átment mérsékelt hegyi klímába, hűvös éjszakákkal és téli havazással.

  Nátán már hallott Hermon kibuc vezetőjéről, a nagy hírű Ámi Dánról, aki a világháború alatt érkezett Palesztínába, rövid ideig a lovas őrködök között szolgált, majd 1917-ben tíz férfival és két nővel megalapította a kibucot. Tel-Hai és Kefar Giladi kiürülése után Hermon kibuc csak Ámi Dán személyes vezetésének köszönhetően maradt fönn.

  Ámi Dán, mint beszélték, akkor szerzett nevet magának, amikor közvetlenül az aratás ideje előtt maga mellé vett egy lovascsapatot, átment Libanonba, fölégette az egész arab Maridzsun-völgyet, aztán kisvártatva visszament megbeszélni a békefeltételeket a helyi muhtárokkal és törzsfőkkel. Napnál világosabban sikerült megértetnie magát. Attól fogva Hermon kibuc ellen egyetlen komolyabb támadás sem indult, bár a kóbor beduin lesipuskások és kis rablóbandák rendszeresen háborgatták. Noha a kibuc viszonylag biztonságos volt, az elővigyázatossági intézkedéseket mindig megtették.

  Hermon kibuc létszáma azóta hatvanra nőtt, a harmada nő volt, közöttük immár Bertha Polokov is. Legnagyobb büszkeségüknek tekintették a gyermekházat, ahol már féltucatnyi gyermek látta meg a napvilágot.

  Annak ellenére, hogy bővelkedtek vízben, nem sokféle növényt termeszthettek a mészköves talajon. Ebben a magasságban, a hűvös klímában virultak az alma- és egyéb gyümölcsfák, és szép termést hoztak, ugyanúgy, mint az évszázados olajfaliget.

  A konvoj megállt az őrtornyokkal tagolt külső cölöpfalnál. A fiatalok bementek a helyi fekete bazaltkőből épült kis faluközpontba, mely magában foglalta a férfiak és a nők szállását, egy épületet a házaspárok külön szobáival, a gyermekházat, gazdasági épületeket és irodákat, valamint egy univerzális torna- és ebédlőtermet, könyvtárat és orvosi rendelőt.

  – Misa! Nátán! – kiáltotta Bertha Polokov, és odarohant hozzájuk. A kibuc tagjai a jövevények köré sereglettek, hogy üdvözöljék és kérdésekkel árasszák el őket.

  A tömeg hirtelen kettévált, ahogy megérezték valaki jelenlétét. A kibuc vezetője, Ámi Dán tartott feléjük. Nem volt különösebben megtermett férfi, de bozontos szakálla markáns külsőt kölcsönzött neki, és félreérthetetlen tekintélyt sugárzott magából.

  Ámi Dán átölelte Misát.

  – Isten hozott Hermonban, bajtárs! – Aztán Nátánhoz fordult, aki csak nézte, nézte… és aztán hirtelen eszébe jutott.

  – Joszi Dubnov…? – kérdezte Nátán.

  – Igen. Egyszer, régen Joszi Dubnov voltam. Téged legutoljára Lengyelországban láttalak, egy elhagyott téglagyárnál, Siedlce mellett. Később majd beszélgetünk.

  Ámi Dán a többiekhez fordult.

  – Jól van, barátaim, most halasszátok el egy kicsit a faggatózást! Vacsora után összegyűlünk, és megtudjuk, mi hír a világban.

  Ahogy a kibuc lakói megmutatták nekik a kezdetleges cölöpkerítéssel körülvett kis települést, Nátán hirtelen rádöbbent, hogy a kibucba nem vezet sem villany-, sem telefon-, sem távíróvezeték. Most már valahogy nem osztozott Misa lelkesedésében.

 

*

 

A kibuciroda a férfiszállásról nyíló, spártai berendezésű szoba volt. Amikor Nátán belépett, Ámi Dán éppen a detektoros rádió mellett ült, és valami üzenet Morse-jeleit vetette papírra. Mikor véget ért az adás, letette a fejhallgatót, és intett Nátánnak, hogy üljön le valamelyik székre.

  – Amikor Bertha Polokov bedobta a nevedet, igencsak meglepődtem – mondta Ámi Dán. – Mérget mertem volna venni rá, hogy sohasem látlak viszont Palesztínában.

  Az eltelt évek során Nátán Zadok szinte tökéletessé fejlesztette magában azt a képességet, hogy minden olyan esetet, amelyben ő volt a hibás, elfelejtsen, és minden kellemetlenséget az agya távoli zugaiba száműzzön. Ámi Dán bevezető megjegyzése az egyik fülén bement, a másikon ki.

  – Bertha biztosított róla, hogy megváltoztál, és értékes tagja leszel a kibucnak. Úgy értesültem róla, jócskán megfizettél mindenért itt, Palesztínában. Nézd, én hajlandó vagyok elfelejteni, ami köztünk történt.

  Nátán nem reagált.

  – Megmondanád nekem – mondta –, hogy mi ez az Ámi Dán név?

  – A héber nevem – felelte Ami Dán. – Joszi Dubnov ott maradt a stetlben. Akik idejöttünk, a legtöbben új nevet választottunk magunknak.

  – Tudok róla, hogy itt szokás a névváltoztatás – mondta Nátán.

  – Talán te is szeretnél héber nevet fölvenni…

  – Én aztán nem! – vágta oda Nátán. – Az apám sohasem értené meg. Mi a baj a Zadokkal? Az egyik legnagyobb tiszteletben álló zsidó dinasztia neve!

  – Nincs semmi baj a Nátán Zadok névvel – mondta Ámi Dán.

  – Zsidó név, igazi zsidó név.

  Ámi Dán elmosolyodott, témát változtatott

  – Misa és Bertha elmondta, hogy nem volt könnyű dolgotok.

  – Az enyhe kifejezés.

  – Biztosíthatlak, itt sem lesz könnyű, de egészen más a saját földünkben forgatni az ásót, mint egy angol úthoz törni a követ. Pompásan sikerült startolnunk. Öt év múlva ez a hely olyan lesz, mint Deganya.

  Ámi Dán lelkesítő képet festett. A hegyek lábánál fekvő falvak szír lakosai nem tudták elkergetni őket A fosztogatást, amely pedig a beduinok alapvető életmódja volt, majdnem teljesen sikerült megfékezni. Nemsokára Tel-Haiba és Kefar Giladiba is visszatérnek majd a zsidó telepesek, úgyhogy ismét lesznek közeli szomszédaik.

  A kibucbeli élet? Egyszerű és fáradságos, de senki sem kel föl éhesen az asztal mellől. Munka látástól vakulásig, de egy este sem múlik el danolászás, tánc, vitatkozás, adomázás nélkül. Mindenekfölött pedig fáradozásuk jutalmaként hat csecsemő mászkál a gyermekházban, és útban van másik három.

  Nátán gondolatai egy pillanatra visszatértek Bernie bácsi minszki mozijába. Eszébe jutott, mennyire tetszettek neki az amerikai cowboyfilmek. A ponyvás kocsik, az indiántámadások, a szűkölködés. Az idő tájt aligha tett volna egyenlőségjelet a prérin átkelő amerikaiak és a cionista mozgalom közé, most azonban elképesztőnek rémlett a hasonlatosság Kansas és Észak-Galilea között, leszámítva. azt, hogy Kansas földje ígéretesebb volt. A többi, az állandó fenyegetettség, az elszigeteltség, az ellenség ugyanolyan volt. Csak itt hiába várnák a felmentő lovasságot.

  – Ami a munkát illeti – mondta Nátán –, szívesen dolgoznék irodában, abban meglehetős gyakorlatom van.

  – Mi itt másképp működünk – mondta Ámi Dán. – Akiknek nincs valami különleges szakmája, mondjuk, ács vagy kovács, azok felváltva végzik a különféle munkákat. Ilyen módon mindannyian megtanulunk minden kibucbeli munkát. Egy év múlva, amikor fölveszünk teljes jogú tagnak, kérheted, hogy hosszabb időre megmaradj valamilyen munkánál.

  A többi egy spártai és szinte teljesen közösségi életmód leírása volt. Ruházkodás, szabad idő, évi néhány fontnyi költőpénz, orvosi ellátás – minden szükségletet a közösből fedeztek. Minden döntést közösen hoztak.

 

*

 

Nátánt első megbízatása az istállóba szólította, ahol a kis tehénállomány, az igáslovak és az öszvérek voltak elszállásolva. A lehető legegyszerűbb munka volt, bár nem éppen kellemes. Nátán magában a marjupoli széntelephez hasonlította, csak utálata tárgya itt a szén helyett a trágya lett. A trágya, mint megtudta, hasznos tápanyaga volt a kibuc gyümölcsöseinek.

  A munka egyszerű volt. Nátán az apjától megtanulta, hogyan kell lószerszámot javítani, egyéb bőrmunkákat elvégezni. Ahhoz sem kellett egyetemi diploma, hogy szenet lapátoljon a rekeszekbe, nyomja a fújtatót a patkolókovácsnak, és meszeljen. Az éjszakai feladatához, az őrtoronybeli szolgálathoz sem. Nem sok jóval kecsegtetett a jövő.

  Nátán nem tudta megérteni Ámosz bajtárs lelkivilágát, aki az istálló gazdája volt, és naphosszat énekelt meg dicshimnuszokat zengett a cionizmusról. Ámosz bajtárs szemlátomást már a trágya szagától is elragadtatásba esett.

  Nátán úgy vélte, hogy ha majd elsajátítja a tehénfejés fortélyait, kérheti, hogy tegyék át valami kecsegtetőbb munkára. A tehenekből azonban minden jóindulat hiányzott. Rúgtak. Nátán nem figyelt oda kellőképpen Ámosz bajtárs instrukcióira, és egy hetébe telt, míg rájött, hogy a tehenek azt várják, hogy jobbról fejje őket, ne pedig balról. Nátánt ismételten megrúgták, megtaposták, a könyöke megfájdult, a keze hólyagos lett.

  Ámosz bajtárs viszont imádta a teheneket. A tehenek pedig őt. A fagyos hajnalokon, amikor Ámosz bajtárs a tehénhez támasztotta a fejét, hogy melegedjék, a tehén viszonozta a kedvességet. Nátán rájött, hogy ezek beszélgetnek! Ámosz bajtárs és a tehenek ténylegesen megbeszéléseket folytattak egymással!

  Nátán földagadt kézzel küszködött, fölrúgta a sajtárokat, összevissza horzsolta a lábát, ahogy megtanult ügyes mozdulatokkal kitérni a tehenek útjából. Az egészben az volt a legrosszabb, amikor a tehén nagyot, lucskosat rottyantott, végigfolyatta a farkán, aztán széles legyintéssel, oldalról belecsapta Nátán arcába. A tejhozam annyira lecsökkent, hogy a gyermekeknek nem volt mit inniuk. Ámosz bajtárs végül azt kérte, hogy Nátánt helyezzék máshová.

 

*

 

Minden reggel öt órakor, amikor a kibuc élete amúgy igazában beindult, Nátán gondolkodóba esett, hogy vajon csakugyan itt akarja-e eltölteni az élete hátralevő részét.

  Sok olyasmit vett észre, ami már szinte botrányos volt. Mióta Palesztínába érkezett, már hozzáedződött, hogy a nők viselkedéséből hiányzik a hagyományos szemérem. Persze az még csak hagyján, hogy a munka jellege miatt rövid ujjú inget hordanak, és nem kötik be a fejüket, habár Nátán anyja még a legnagyobb hőségben is mindig hosszú ujjú öltözéket viselt. Palesztínába érkezte óta azonban sok olyan nőt látott, aki pucér lábszárral járt, rövidnadrágbán, melyet feltűrt egészen odáig. Nátán eddig még sohasem látta, hogy nők ország-világ előtt odáig pucérkodjanak. Hermon kibucban minden nő, lett légyen férjezett vagy hajadon, illetlenül öltözködött!

  Ez a zsidósághoz méltatlan szemérmetlenség a kibuc mindennapi életének más területein is megnyilvánult. Nátánnak gondjai voltak például a zuhanyozással. Volkoviszkban nem volt zuhanyozó. A nap végén Nátánt a kertben egy dézsa fogadta, benne kellemesen meleg víz. Itt jéghideg víz folyt a zuhanyból, különösen reggel ötkor.

  A férfi és a női zuhanyozót hevenyészett válaszfal választotta el egymástól, az sem ért végig. Ha valaki oda akart sandítani, nem gátolta meg semmi.

  Az egészben az volt a legrosszabb, hogy ez az állandó pucérkodás rajta kívül szemlátomást senkit sem zavart. Pedig hát ezek mind a stetl szülöttei voltak, a törvényeket hagyományosan megtartó zsidók, akiket arra tanítottak, hogy kerüljék az efféle önmutogatást. Nátán komolyan gondolkodóba esett, hogy vajon maga a cionizmus ássa-e alá így az erkölcsöket.

  Ráadásul, tűnődött magában, miféle zsidó gazdaság ez, ahol még rendes zsinagóga sincs? Arról nem is beszélve, hogy a kibucban titokban sertéseket hizlalnak. És mindenki tudta, hogy amikor a lányok elmennek a falvakba, az arab piacokon a kibuc terményeit elcserélik tevehúsra, a másik tiltott eledelre.

  Volt egy épület a kibucban, amelyről senki sem szokott beszélni. Misa, aki korábban egy év katonai kiképzést kapott, nyomban oda került. Amikor csak úgy odavetve megjegyezte Nátánnak, hogy fegyvereket és bombákat gyártanak, Nátán se köpni, se nyelni nem tudott. A délebbre fekvő településekről folytonosan jöttek-mentek a fiatalok. Nátán megtudta, hogy ezek az újonnan létrehozott Zsidó Véderő, a Hagana tagjai, és Hermon kibuc az egyik kiképző bázisuk.

  És egyre gyűltek az efféle csalódások.

 

*

 

Nátán fülig vörösödött, amikor Malkához, egy igen jó húsban levő lányhoz osztották be lövészeti kiképzésre, aki szintén odáig föltűrve viselte a sortját. Nátán még soha életében nem fogott a kezébe fegyvert, és a puszta gondolatba is beleszédült. A puska a gojoknak való! Ha csak hozzáért, beleizzadt a tenyere. Malka három napon át lőszer nélkül oktatta, hogyan kell szétszedni a puskát, megtisztítani, összerakni, meghúzni a ravaszt.

  Az oktatás befejeztével Nátánnak ki kellett lőnie tíz éles lőszert, amelyet mellesleg a kibucban gyártottak. Ahogy a célra szegezte a puskát, Malka megállt fölötte húsos, pucér lábaival, és Nátán úgy megzavarodott, hogy elfelejtette a tanultakat. Ahelyett, hogy lassan, egyenletesen húzta volna meg a ravaszt, elrántotta, és a hüvelykujját is elfelejtette leszorítani. A fegyver tusa a vállába vágódott, de úgy, hogy csillagokat látott, a hüvelykujja pedig ugyanabban a pillanatban a szemébe. A célt persze elhibázta.

 

*

 

A heti kibucgyűlésre szerdán, vacsora után került sor.

  – Van valami új megbeszélnivalónk? – kérdezte Ámi Dán.

  Nátán pattant föl.

  – Van egy megfontolandó kérdés, amelyre szeretném fölhívni a figyelmet – mondta.

  – Nem szokás, hogy új társaink még a teljes jogú kibuctagság elérése előtt részt vegyenek a vitában, de ezúttal kivételt teszünk. Mi nyomja a szíved, Nátán?

  Nátán néhány lépést tett föl-alá, maga elé nézett, mint egy gondterhes rabbi, hogy megteremtse az alaphangulatot, aztán megrázta az ujját a többiek felé.

  – Az jár az eszemben, bajtársaim, hogy mi ez a nagy megilla a Hermon név körül! Mivel érdemelte ki ez a hegy, amely szinte teljesen az araboké, hogy egy kibucot nevezzenek el róla?

  A többieknek leesett az álla.

  – A hegynek fontos szerepe van a Bibliában – mondta Ámi Dán. – És mellesleg itt van a kibucunk.

  – Hány Hermonra van szükség? – folytatta Nátán, ügyet sem vetve Ámi Dánra. – Mi ez? Szent hegy? Isten külön áldását küldi le a Hermonról?

  – Beszélj héberül! – szólt rá ingerülten Ámi Dán. – A kibucban héberül beszélünk.

  Nátán jiddisül folytatta a hegy elleni kirohanását.

  – Légy szíves a tárgyra térni, Zadok bajtárs!

  – Arra gondolok, mély átérzéssel, amiben minden bizonnyal osztoznak a bajtársak is, hogy a kibucot, illő megemlékezésként, inkább valóságos személyről kellene elnevezni. A cionizmus egy vértanúja jár az eszemben. Javasolom, hogy változtassuk meg a kibuc nevét Kefar Gittlemanra, annak a lánynak az emlékére, aki az életét adta azért, hogy eljusson Erec Iszráelbe…

  – Fejezd be, Zadok bajtárs!

  – Lehet-e ennél csodálatosabb név és ennél egyszerűbb gesztus? Kefar Gittleman… – folytatta Nátán.

  – Fejezd be!

 

*

 

Miután Nátán sorra végigment egy tucatnyi munkakörön, melyek egyikét sem tudta rendesen ellátni, Ámi Dán rájött, hogy csak idő kérdése, hogy Nátán elmenjen, akár önként, akár másképp. A kibuc tagjai egyre nehezebben viselték el, még Bertha és Misa is. Nátán nem volt közösségi lény. Bizonyos emberek egyszerűen nem a kibucéletre termettek, de az itteniek még senkit sem láttak, aki ennyire ne tudta volna megfogadni a tanácsokat vagy elfogadni a kritikát.

  Ámi Dán elhatározta, hogy kenyértörésre viszi a dolgot, és egy hónapi időre Nátánt bízta meg a kibuc legveszélyesebb feladatával, a külső őrség ellátásával. Az őrök napnyugta után kettesével mentek ki a cölöpkerítésen túlra, kint aludtak a földeken, a kibuc körül portyáztak, lesték a beduin fosztogatókat.

  Ámi Dán komoly hibát követett el. A negyedik éjszakán Nátán közelében valami neszezés hallatszott. Társa, egy Lévi nevű legény elment megnézni, mi az. A magára maradt, rémült Nátán elfelejtette a jelszót és szinte minden egyebet is, és rálőtt a visszatérő Lévire. Szerencsére nem volt éppen mesterlövész. Lévi csak ezért úszta meg ép bőrrel.

 

*

 

  – Van valami új megbeszélnivalónk? – kérdezte Ami Dán.

  Nátán fölpattant.

  – Van egy megfontolandó kérdés, amelyre szeretném fölhívni a figyelmet – mondta.

  – Nincs tanácskozási jogod – vetette oda Ami Dán, és a teremben levők hallhatóan egyetértettek vele.

  – Bizonyos vagyok benne, hogy ha meghalljátok a javaslatomat, nem bánjátok meg, hogy szót adtatok nekem.

  – Jól van, Zadok bajtárs, de csak röviden.

  – Ma ismét fölkerestem a könyvtárat, mint máskor is gyakran, hiszen több nyelven olvasok, és rendelkezem bizonyos irodalmi háttérrel. Csalódottan kellett látnom, hogy vannak angol, héber, német, francia könyvek, de egyetlen kötet sincs jiddis nyelven. Én egymagam nem tudom megváltoztatni azt a palesztínai mentalitást, hogy Erec Iszráel nyelvének a hébernek kell lennie – annak a nyelvnek, mely, mint tudjátok, kizárólag az imádkozásra van fönntartva. Így hát elfogadom, amin úgysem tudok változtatni. Az azonban szégyen és gyalázat, hogy a jiddist így veszni hagyjuk. És én mondom nektek, hogy végül a palesztínai zsidóság vissza fog térni a jiddishez, mert a héber nem használható modern nyelvként!

  Ámi Dán sietve lecsillapította a fölháborodott hallgatóságot.

  – Te teljesen eltévedtél, Zadok! – förmedt rá haragosan. – Nem azért jöttünk Palesztínába, hogy átültessük ide a stetlt, hanem hogy új országot építsünk! A spanyol születésű zsidók sem beszélnek jiddisül. Az amerikai születésűek sem. Az afrikaiak sem, nem is szólva a muzulmán országokról, ahol a világ zsidóságának a fele él! A jiddis nem a zsidóság egyetemes nyelve, hanem a stetl és a gettó nyelve!

  Nátán mintha meg sem hallotta volna az Ámi Dán szavaira fölcsattanó tapsvihart.

  – A javaslatom a következő – folytatta. – Mindegyikünk írjon haza, küldessünk jiddis könyveket a könyvtárunkba. Én magamra vállalom, hogy megtanítom jiddisül a kibuc gyermekeit, akiknek nem szabad elfelejteniük, hogy zsidók.

 

*

 

  – Mitévők legyünk Nátánnal? – kérdezte Misától és Berthától tehetetlen bosszúsággal Ámi Dán.

  – Tudom, hogy rettenetes hiba volt kezeskednem érte – mondta Bertha –, de akkor sem akarom látni azt a megaláztatást, hogy kiközösítjük a kibucból.

  Misa a harmonikáját babrálta.

  – Esténként egyedül ül és olvas. Sohasem veszi a fáradságot, hogy odajöjjön közénk. Egyszer sem láttam énekelni vagy táncolni.

  – Nem meséltem el a lengyelországi találkozásunk történetét – mondta Ámi Dán. – El kellett volna. Nem neki való ez a hely. Mindenkit az őrületbe kerget.

  – Beszélnék vele – mondta Misa –, de falra hányt borsó.

  – Szóval mitévők legyünk? – ismételte meg Ámi Dán tehetetlen kérdését Bertha.

  – Van egy ötletem – szólalt meg hirtelen Ámi Dán. – Kicsit aljas, de talán beválik. A földalap most íratott a nevünkre kétezer dunam új földet a Hula-tó mellett.

  – De az csupa mocsár! – mondta Misa.

  – Az bizony – mondta Ámi Dán.

 

*

 

A Hula-tó környékének fejlesztési terve közös vállalkozás volt Tel-Haijal és Kefar Giladival. Egy távol-keleti szakértőt hívtak Palesztínába, hogy vizsgálja meg, hogyan lehet édesvizű halastavakat létesíteni. Nagy fába vágták a fejszéjüket: helyre akarták állítani a természet megbomlott egyensúlyát.

  Először le kellett csapolni a mocsár egy részét. Nem volt emberi munka, amely ehhez foghatóan büdös, verejtékes és veszélyes lett volna. Hermon kibucból hat önkéntest és Nátánt küldték a csapatba.

  A három településről összesen húsz férfi és négy nő gyürkőzött neki a mocsárnak. Gépük nemigen volt, lelkesedésük annál több. Machetékkel kaszabolták a fejmagasság fölé nyúló papirusznádat, derékig érő iszapban dolgoztak, kézzel ásták ki a vízelvezető árkok labirintusát. A Hula-tó mocsarában Palesztína minden csúszómászójának és minden csípő rovarának ott volt a rokonsága.

  Az évek során a telepesek legtöbbje kisebb-nagyobb mértékű védettséget szerzett a malária ellen. Az újonnan jöttek, amikor először megkapták a betegséget, rendszerint nagyon megszenvedték. Nátán három hétig bírta a mocsárban, és már azon volt, hogy otthagy csapot-papot, és elszökik, amikor egy rosszindulatú moszkitó megkímélte a döntéstől.

  Olyan magasra szökött a láza, hogy félrebeszélt. Amikor nem akart elmúlni, úgy döntöttek, hogy átviszik Tiberiába, a kis Hadassza-kórházba.

  Több napig hidegrázás és lázrohamok váltogatták egymást. A gyógyszerként kapott kinin csak fokozta a hallucinációit, és folytonosan csengett tőle a füle.

  Mire a malária végre visszavonult, Nátán már annyira elgyöngült, hogy alig tudott lábra állni. Amikor a hatodik napon kinyitotta a szemét, Misa és Bertha ült az ágya mellett. Misa odanyújtott egy levelet. Nátán apjától jött. Nátán félretette, hogy majd később elolvassa.

  – Döntésre jutottam – rebegte elhaló hangon Nátán. – Arra, hogy otthagyom a kibucot. Ne, ne, ne is próbáljatok lebeszélni róla!

  Berthának és Misának valahogy sikerült meglepett és szomorú kifejezést erőltetnie az arcára.

  Amikor elmentek, Nátán fölült, fölbontotta az apja levelét.

 

  Nátán fiam!

 

  …jó volt megkapni a legutóbbi leveledet, és első kézből megtudni, milyen sikeres ember vagy Palesztínában, különösen az után a szörnyű tragédia után, ami Rosie Gittlemannal történt.

  Most csodálatos hírekről írhatok, nevezetesen arról, hogy Mathias öcséd néhány hónap múlva szintén elindul az alijára. Mekkora öröm egy apának, hogy két fia is van Erec Iszráelben!

  …minden várakozással ellentétben sikerült összehozni a siddúhot Idának és Sárának, ami csak azt bizonyítja, hogy néha a kedvesség többet ér a szépségnél. Ida nemsokára férjhez megy Modeléhez, a pékhez, akire bizonyára emlékszel. Valamivel öregebb Idánál, nem is éppen egy görög isten, de gondoskodni fog a lányomról, és a legfurcsább pároknak is gyönyörű gyermekeik lehetnek. Nem sokkal utána pedig Sára megy a hüpe alá Dinklével, egy fuvarossal.

  …hanem a legnagyobb meglepetést Rifka okozta, akiről azt hittük, már túl van az eladó koron. És kit szerzett meg magának? Nem mást, mint a köztiszteletben álló özvegy Silverstein rabbit!

  …Mordehai öcséd Vilnában az egyik legjelentősebb intellektuel lett, és a felesége most várja a második gyermeküket. Imádkozunk, hogy ezúttal már fiú legyen.

  …magunkról mit is mondhatnék? A fiatal fa hajlik, az öreg eltörik. Már recsegünk mi is, de amíg ennyi örömünk van a gyermekeinkből, kitartunk.

  Fiam, fiam, nem szívesen fejezem be rossz hírekkel, de a lengyelek pogromjai olyan szörnyűek, hogy a cár kitalálni sem tudott volna hasonlót, rosszabbak még az 1880-asoknál is! Azt mondják, eddig már százezer zsidót mészároltak le. Mi itt, Volkoviszkban viszonylag biztonságban vagyunk, de hát sohasem lehet tudni.

  Ukrajnában állítólag még rosszabb, mint Lengyelországban. Több mint száz pogromra került sor. És ezek nem olyanok, mint amikor a kozákok átvágtattak a városon, és eltűntek! Ezek szervezettek. Egész falvakat égetnek föl. Puszta kézzel is gyilkolnak, hogy takarékoskodjanak a lőszerrel, és nincs az a kínzás, amit ki ne próbáltak volna…

 

*

 

Nátán bevánszorgott a cionista letelepítési részleghez, Mrs. Cohen irodájába, levette a sapkáját, letette a hátizsákját, és leült az íróasztal elé.

  – Teljesen biztos az elhatározásában? – kérdezte Mrs. Cohen.

  – Igen.

  A termetes, anyás Mrs. Cohen szomorúan megcsóválta a fejét.

  – A férjem meg én a második alijával jöttünk Palesztínába. Tudom, hogy nem könnyű elhinni, de abban az időben sokkal keservesebb volt az élet.

  – Nem kell nekem prédikáció – mondta Nátán.

  – Jogom van rá – mondta Mrs. Cohen. – A háború alatt eltemettem egy gyermekemet, a kislányomat. A rosszul tápláltságba halt bele. A férjemet megkínozták a törökök, mert azt hitték, az angoloknak kémkedett. Nyomorék lett, aztán ő is belehalt a sérüléseibe.

  – És akkor hogy tud ilyen szörnyű emlékekkel Palesztínában élni? – kérdezte Nátán.

  – Hogy tudnék nem itt élni? Hogy mondhatnám a férjemnek és a kislányomnak, hogy hiábavaló volt az egész? Látom, hogy tegnapról mára, aztán máról holnapra változóban vannak a dolgok. Adjon nekünk még egy-két évet, Nátán! A szakszervezeti szövetség most már csakugyan megváltoztatja a körülményeket. A Hagana egyszer és mindenkorra véget vetett az arab atrocitásoknak. És a legnagyszerűbb hír az, hogy megkötöttünk egy nagy földvásárlási szerződést, és a miénk lett az egész Jizreel-völgy! Legalább egy tucat új települést hozunk létre, mégpedig nyomban! Odatehetném magát valamelyikhez.

  Nátán megrázta a fejét.

  – Nem.

  – Hová akar menni? Oroszországban és Lengyelországban olyan pogromok dúlnak, amilyeneket a középkor óta nem látott Európa.

  – Amerikába – felelte Nátán.

  – Hát jó. Vannak rokonai Amerikában, akik kifizetik az útiköltségét és felelősséget vállalnak magáért?

  – Igen.

  A nő fölvett néhány űrlapot az asztalról, Nátán elé tolta őket. Nátán halkan elsírta magát.

  – Semmi baj – mondta Mrs. Cohen. – Nem maga az egyetlen, aki elmegy Palesztínából.

  – Csalódtam a cionizmusban – hüppögte Nátán.